A. O. Esther: Elveszett lelkek

Sophiel egy angyal, aki azért szállt le a Földre, több száz angyaltársával egyetemben, hogy teljesítse szent küldetését, azaz segítse a Térítőket és az embereket a Sötét Angyalok ellen vívott harcukban. Küzdelmük kiváltó oka; hogy míg a Térítők úgy hiszik, hogy kivétel nélkül minden embernek, legyen az jó vagy rossz meg kell bocsátani, addig a Sötét Angyalok vezére nem hisz a bűnbocsánatban, szerinte a vétkeseknek bűnhődniük kell és a pokolban van a helyük. (A könyv olvasása közben biztos vagyok benne, hogy mindenkiben felmerül majd a kérdés, hogy egyáltalán létezik-e tisztán csak jó, és tisztán csak rossz ember? Ennyire fekete-fehérek lennénk? De erre úgyis választ kaptok majd.)

Sophiel egy csata közepén találkozik a Sötét Angyalok vezérével Elijahal, akit rögtön elbűvöl a lány szépsége és ártatlansága. A bukott angyal képtelen halálos csapást mérni Sophielra, akinek végül is sikerül megszöknie a férfi elől az erdőlakó manók segítségével a magas fák sűrűjébe, ahol aztán  marad némi ideje arra, hogy nyugodtan átgondolja a sötét harcos iránt érzett különös érzelmeit, illetve felfedezze az emberi élettel együtt járó, számára még ismeretlen érzéseket, mint például a félelmet, a fájdalmat, a szeretetet... és a szerelmet. A szereplők újbóli találkozása természetesen elkerülhetetlen, ami higgyétek el, hogy bőségesen tartogat még meglepetéseket nem csak nekik, de az olvasók számára is. 

Nehéz dolgom volt a könyv értékelésével, mert bár maga a történet tetszett, de néhány helyen az írásmód, ahogy mindezt az írónő papírra vetette már nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. A könyv célközönsége egyértelműen a romantikát kedvelő érzékeny lelkületű női olvasók, mint amilyen én is vagyok, így a könyv témája, melyben egy Földre szállt törékeny angyal szerelembe esik a sötét oldalon álló, velejéig gonosz, ám de rendkívül vonzó fekete lovagba és viszont, nem okozott csalódást, még akkor sem, ha ez a felállás már lerágott csont. Ennek köszönhetően a hősnőnk szívét marcangoló olyan kardinális kérdéseket sem éreztem elcsépeltnek, mint például, hogy:

„.. van-e létjogosultsága a szerelemnek az ellenségek között?”

„… lehet-e bűn az igaz szerelem?”

„Vajon rosszá válunk mi magunk is, ha rossz az, akit szeretünk?”

Ami viszont kifejezetten zavart, az a hősnő butuska megnyilvánulásai voltak, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy bizony nem az eszéért fogjuk őt megkedvelni. Már az első oldalakon kiderült, hogy Sophiel egy Földre szállt harcos angyal... na és akkor itt rögtön álljunk is meg egy szóra. Nem igazán értettem, hogy az írónő most Sophielnak a kegyetlen harcos - az amazont már le sem merem írni, mert ne feledjük, hogy ugye harcolni jött a Földre – vagy inkább, és ez volt túlnyomó részt jellemző rá, a törékeny és gyermekien naiv, érző szívű égi tünemény szerepét szánta. Mert itt kérem ugye mindenki látja a szöges ellentétet a két jellem között, mellyel én nem igazán tudtam mit kezdeni, és épp ez miatt nem tudtam különösebben komolyan venni sem Sophiel karakterét.

Ezek után méltán kérdezhetné hát tőlem bárki, hogy mégis mi az, ami megfogott a könyvben a csodás küllemén kívül, mert bizony megfogott, hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám. Mint már említettem szeretem azokat a szerelemes történeteket, amikben harcolniuk kell egymásért a szerelmeseknek, dönteni vagy épp feladni valamit a szerelmükért. Szerettem a sokszínű szereplőket a regényben, az angyalokat, a tündéreket, a manókat és a lidérceket, valamint a hozzájuk tartozó fantasztikus környezetet, amit hol túl részletesen, hol pedig kissé szegényesen tárt elénk a szerző. A kezdeti erdőlakós, még a kisebb gyermekek számára is élvezhető részeken túl pedig az írónő is érezhetően kezdett belelendülni a mesélésbe és ennek köszönhetően, kezdett egyre izgalmasabbá válni a történet.

Sajnos volt néhány olyan jelenet a könyvben, amit sokkal nagyobb horderejűnek éreztem annál, mintsem hogy egy-két mondattal legyenek azok rövidre zárva, illetve a párbeszédek stílusával sem voltam mindig igazán kibékülve. Többségüket igen vérszegénynek, illetve "lebutítottnak" (főleg az erdőlakós részeknél) éreztem, melyek miatt olvasásuk közben határozottan olyan érzésem támadt, mintha az író gyenge képességűeknek feltételezné az olvasóit és ezért biztos, ami biztos alapon, inkább kézen fogja és vezetgeti őket a saját kis elképzelt világában. 

No de mielőtt menthetetlenül belemerülnék a könyv negatívumainak az elemzésébe, el kell mondjam, hogy számomra is meglepő módon, de mégis élvezet volt olvasnom minden egyes sorát. Persze néhány helyen nagyokat sóhajtoztam, megjegyzem nem a gyönyörűségtől és cö-cögtem elégedetlenségemben, de alapjában véve egy nagyon megkapó romantikus történettel volt dolgom, aminek a központi témája a szerelem mellett a hit és a hinni akarás. 

A könyv folytatása, Hívogat a fény címmel fog megjelenni február végén.

A. O. Esther

Az írónő honlapja

Kiadó: Decens Magazin Média

Sorozat: Összetört glóriák 1.

Oldalszám: 444