Ulrike Hartmann: Anyának lenni és nem görcsölni

A könyv elolvasása után rögtön felmerült bennem a költői kérdés: vajon ki a jó anya? Aki állandóan a szakirodalmat bújja és mások véleménye szerint neveli a gyermekét vagy az, aki az ösztöneiben bízik és nem hódol be a csordaszellemnek.

Ulrike Hartmann a gyerekvárással és neveléssel kapcsolatos félelmeit  és aggályait - amiből nem mondom, akadt bőven neki - gyűjtötte össze ebben a kötetben, kezdve a terhességtől egészen a beiskolázásig. A saját történetén keresztül egy olyan aggódó és állandó bűntudattól gyötört anyukát ismerhetünk meg, aki nemcsak a félelmei, hanem a saját butaságai miatt sem tudta felhőtlenül élvezni a terhessége boldog időszakát, majd később a megszületett gyermekével töltött közös idő szépségét. Állandóan görcsölt valamin, amiért a társadalmi elvárások és a mindenhol és mindenkinek való megfelelés volt az oka.

Bevallom, néhol úgy éreztem, hogy bennem is megfordultak ezek a gondolatok még anno, és nem is olyan rég volt, amikor én is bedőltem a legjobb babakocsi, cumi, légzésfigyelő és még sorolhatnám, hogy milyen hiper-szuper és megbízható termékeket reklámozó hirdetéseknek, de azt kell mondjam, hogy közel sem paráztam annyit, mint azt az írónő tette, és nem ostoroztam léptem nyomon önmagam azzal, hogy rossz anya vagyok, mert épp nem a mások által istenített bilit vagy készségfejlesztő játékot vettem meg a gyermekemnek.

Szerintem minden anya a legjobbat szeretné a csemetéjének és a mai világban a teljesítménykényszer miatt ez igen nehéz és felelősségteljes feladat. Ulrike egy nagy adag iróniával meséli el nekünk, hogy amikor a terhessége első napján szakemberhez fordult, az az helyett, hogy megnyugtatta volna őt, - hogy nincs semmi baj, a terhesség nem egy betegség, hanem csak egy állapot, és csak a legszükségesebb vizsgálatokat végezte volna el rajta -, épp az ellenkezőjét tette, gátlástalanul kihasználta a félelmeit és végeláthatatlan vizsgálatok sorát indította el rajta. Ha őszinte akarok lenni, akkor igazat kell adnom a szerzőnek abban, hogy túlnyomó részt, ezekből a vizsgálatokból nem is a kismamák profitálnak, hanem egy egész szakember- és tanácsadóipar, akik maximálisan kihasználják az anyukák aggodalmát.

Mert ugye ki ne szeretne 4D ultrahangos képet a pocaklakójáról, vagy szülés könnyítő tornákra és szülés felkészítő tanfolyamokra járni, nem beszélve arról, hogy amikor már megszületett a pici, mi mindenre  lesz majd még szüksége (készségfejlesztő foglalkozások tömkelegére) ahhoz, hogy egy egészséges, sikeres és az élettel elégedett felnőtt váljék belőle. De ez valóban így van? Valóban szükség van mindezekre? Rengeteg mindenre kell odafigyelni egy anyukának és csakis rajta múlik, hogy mennyire veszi mindezt komolyan.

Azt olvastam valahol, hogy ez a könyv humoros, de én egyik oldalán sem tudtam nevetni. Sőt néhol ijesztőnek és félelmetesnek találtam, főleg annál a résznél, ahol arról volt szó, hogy már az óvodában részletes feljegyzéseket készítenek a gyerekekről (már akkor beskatulyázzák őket), aminek majd a továbbtanulásuknál lesz nagy jelentősége, (tudomásom szerint nálunk ilyen nincs, de a politikát hallgatva majd lesz más.)

A könyvben ironikus hangnemben és találóan fogalmaz a szerző, bár a sok aggódásától és görcsölésétől nekem már megfájdult a fejem, el sem tudom képzelni, hogy mindezt, hogy élhette túl ép ésszel.

  

Mindenesetre én úgy gondolom, hogy ha mi boldogok és kiegyensúlyozottak vagyunk, akkor a gyerekünk is az lesz, és bízni kell magunkban, mert „Az anyai szimat olyan ösztön, mely száz kilométerről megérzi a bajt.”

4/5

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Mutterschuldgefühl

Fordította: Kiss Noémi

Oldalszám: 224