Szerencsére nem volt elég időm ahhoz, hogy kétségbe essek a Bridgerton sorozata befejező része után, - hogy vajon most mihez fogok kezdeni a számomra oly fontosnak érzett romantikus lelki táplálékom nélkül -, mivelhogy a kiadó az írónő egy újabb sorozatának a megjelentetésével gondoskodott arról, hogy mindez ne történjen meg, és hogy a Julia Quinn rajongók érzékeny lelki világa a legkisebb mértékben sem sérüljön.
"Ha a zene lenne a szerelem tápláléka…
… a Smythe-Smith lányok nagyon nagy bajban lennének.
Honoria hegedül. Nagyon rosszul.
Daisy hegedül. Tényleg nagyon rosszul.
Iris elég jól csellózik, de ugyan ki hallaná meg ezt a hegedűk hangjától?
És szegény Sarah, aki zongorázik, megesküdött, hogy soha többé nem játszik közönség előtt.
De a család minden évben zeneestet rendez, és minden évben a felismerhetetlenségig szétcincálják Mozart muzsikáját."
A szerző következő sorozatának főszereplői a Smythe-Smith lányok, akikkel már volt szerencsénk találkozni Ms. Quinn előző sorozatában néhány rész erejéig. Igaz nem sokat tudhattunk meg róluk, csupán annyit, hogy négyen vannak, és hogy rettenetesen rosszul játszanak, ami azonban egyáltalán nem akadályozza meg őket abban, hogy minden évben megrendezzék a már családi tradíciónak számító zeneestjüket. Csak halkan súgom, hogy véleményem szerinte a Smythe-Smith lányoknak sok barátja és tisztelője akad, mivel mindig teltház mellett játszanak.
„ Tizennyolc év után senki nem ment úgy a Smythe-Smith-zeneestre, hogy ne számított volna arra, hogy milyen zenei borzalmakat kell majd átélnie.”
A történet Honoriaról, a legidősebb Smythe-Smith lányról szól, aki a zenei analfabetizmusa ellenére is nagyon szimpatikus volt a számomra. Bár Honoria tisztában van azzal, hogy minden egyes játékuk, a vendégek hallószervei ellen elkövetett, durva fizikai kínzásnak felel meg, mégis kötelességtudóan és mosolyogva kezeli ezt az egész „kellemetlenséget”. Persze ő sem bolond és bízik abban, hogy jövőre, ha már férjhez megy és megszabadul eme terhes és felettébb kellemetlen zenei kötelességvállalás alól, amit szerencsétlenségére a következő Smythe-Smith lány vehet majd át, akár egy stafétát. Honoria nem is sokáig tétlenkedik, határozott tervet sző arról, hogy hogyan fogjon magának férjet. Rögtön munkához is....... akarom mondani álvakondtúrás ásáshoz lát. Mint látjátok a cél érdekében szinte mindenre elszánt. A galád módon kiagyalt csapdájába azonban nem az a férfi esett bele, akire számított, hanem gyermekkori jó barátja, Marcus, aki, mint azt már pár pillanattal ezelőtt említettem, csak egy gyerekkori jó barát. Ezt egy ideig mindketten határozottan így is gondoljak.
Marcus egy csodálatos hős, csendes és félénk, mégis tekintélyt parancsoló. A környezete, és itt most kifejezetten a hölgyekre gondolok, pont e miatt a visszahúzódó és nem túl hivalkodó életmódja miatt tartották izgalmasan titokzatos és kissé félelmetes férfinak. Azonban senki nem tudta róla, hogy nagyon szomorú és magányos gyermekkora volt. Marcus mindig is egy szerető, nagy családra vágyott, ami nem csak a férfi jellemén, de egyes tettein és motivációin is megmutatkozott. Határozottan szívmelengető és szeretetre méltó volt számomra Marcus törekvése és szeretet utáni vágya.
Sajnos voltak részek a könyvben, melyek, be kell valljam cseppet untattak, mint például a Smiths-Smythe lányok ostoba csacsogásai és a gyakorlás helyett vívott szócsatáik, amit úgy gondolok, hogy az írónő humorosnak szánt, ám nálam ezzel sajnos célt tévesztett. De van még itt valami, ami nem hagy nyugodni. Én úgy érzem, mintha Ms. Quinn előző könyveiben egy hajszálnyival több humort véltem volna felfedezni és a szerelmesek is, mintha egy paraszthajszálnyival többet mórikáltak volna egymással. De az is lehet, hogy csak elfogult vagyok a Bridgertont családdal szemben és ezek a Smiths-Smythe lányok a híresen vagy inkább hírhedten ismertté vált zeneestjükkel együtt csak túl ismeretlenek és túl idegenek a számomra. Még! Minden esetre nagyra értékeltem Colin Bridgerton és Lady Danbury megjelenését a könyvben, akik személyükkel csak emelték a történet fényét.
Ezen apró kifogásokon kívül, igazából semmi rosszat nem tudnék mondani a könyvről, a történet egyszerű, a hős és a hősnő pedig egyértelműen szerethető karakter. Ez a könyv is azt hozta, amit vártam, illetve amit már megszoktam, egyszóval nem okozott csalódást.
Úgy tudom, hogy a következő könyv, Honoria bátyjáról fog szólni, aki ennek a résznek a végén, mint húga erkölcseit vehemensen őrző testvér lépett a színre. Izgatottan várom az ő történetét.
Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Just Like Heaven
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 354
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése