Ez a könyv, molyos pályafutásom kezdete óta előkelő helyet foglal el a kívánságlistámon. Egyrészt azért, mert oly sok jót hallottam már róla, másrészt pedig azért, mert beszerezhetetlen. Nekem legalábbis, ez idáig nem sikerült. Hogy mégis lehetőségem adódott elolvasni, azt egy nagyon kedves molyocska tette lehetővé, amit ezúton is nagyon köszönök neki.
Lehet, hogy nem sokan fognak a szívükbe zárni azok után, amit a továbbiakban most írni fogok a könyvről, de be kell vallanom, hogy nem kápráztatott el annyira, mint azt vártam illetve reméltem. Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy nem tetszett, és hogy nem élveztem az első szótól az utolsóig, de valahogy mégis többet vártam.
Igazából nem is tudom, hogy mire számítottam…. Valami mega vagy giga nagyságú érzelmi robbanásra? Nem tudom. Gyerekkoromban, mikor megkérdezték a szüleim, hogy mire vágyom a legjobban karácsonyra, ha agyon ütöttek volna sem tudtam volna megmondani. Csak azt tudtam biztosan, hogy az olyan legyen, hogy utána kiskanállal kelljen összeszedniük a földről. Hát valami ehhez hasonlót vártam itt is. Egyébként az előzőre visszatérve, mindig olyan ajándék volt a fa alatt, amitől végleg elment a kedvem az ajándékozósditól….
A történet egy 31 éves nő; Cornelia, és egy 11 éves kislány; Clare életének kereszteződéséről, majd egymásba fonódásáról szól. Cornelia bátran sodródik az élettel, keresi a boldogságát, amit abban a pillanatban, amikor egy Cary Grant-re hasonlító férfi, alias Martin Grace belép az ő philadelphiai kávézójába, rögtön úgy érez, hogy meg is talált. De hiába sétált be a nagybetűs Ő két lábon. Ez a szerelem, nem az a bizonyos szerelem volt.
Másik főszereplőnk Clare, egy 11 éves gyermek, aki az elvált édesanyjával él együtt és akinek édesanyja napról napra egyre különösebben kezd el viselkedni. Feleslegesen vásárolgat különböző holmikat, eltűnik hosszabb rövidebb időre, nem törődik a lányával….olyan mintha elfeledkezett volna a kötelezettségeiről. Clare, ezért kénytelen folyamatosan küzdeni, hogy a kívülállók szemében fenn tudja tartani azt a látszatot, mintha egy nyugodt és kiegyensúlyozott családi hátérrel rendelkezne és próbálja titokba tartani anyja betegségét. A regényben Colrnelia és Clare felváltva mesélik el a történetüket, az érzelmeiket és a motivációikat. Abban a percben, amikor Cornelia találkozik Clare-rel és átöleli a síró kislányt, mindkettőjüket a szívembe zártam. Ez volt a könyv legjobb része.
A könyvben rengeteg utalás és kitérő volt a régi klasszikus romantikus filmekre és azok szereplőire, ami kissé bosszantó és zavaró volt számomra, mivel nem vagyok jártas ebben a témában. Ráadásul ezek az utalások olyan nagy számban és sűrűségben fordultak elő a regény első harmadában, hogy ezzel mintegy egyedi hangulatot teremtett a könyv számára, amiből én sajnos kirekesztve éreztem magam. Persze, volt előnye is a dolognak, mert kénytelen voltam utána nézni és kiguglézni az interneten, hogy kicsoda és, hogy milyen filmben is játszott Cary Grant, James Stewart, Bette Davis, Veronica Lake, vagy Grace Kelley.
A karakterek: Igazán nem akarok kukacoskodni, de volt néhány szereplő, akik nekem már túlontúl tökéletesek és szépek voltak, de ennek ellenére mégis szerettem őket. Gondolok itt Corneliára, aki mindvégig tökéletesen kezelte azt a helyzetet, amit az élet osztott rá és szintén irigylésre méltó tökéletességgel bánt az emberekkel is.Valamint Teora. Hát ő.... ő meg aztán tényleg az volt. De még talán Clare-t is ebbe csoportba sorolnám, a felnőtteket is megszégyenítő lelki ereje, bátorsága és kitartása miatt. Clare apja viszont kifejezetten irritált, akinek nem csak a „szülői felelősség” és „szülői kötelesség” kifejezések hiányoztak a szótárából, de bizony ezek jelentésével sem volt kellőképpen tisztában.
A regény tartalmazott néhány olyan csavart, amire egyáltalán nem számítottam és a vége előtt is folyamatosan arról gondolkodtam, hogy vajon, hogyan zárja majd le az írónő a történetet úgy, hogy az mindenki számára kielégítő? (ez olyan érzéketlen), inkább a legfájdalommentesebb legyen. És igen. Tetszett a vége.
A regény ritmusa végig egyenletes és kiegyensúlyozott volt, úgyhogy összességében egy jó kis könyv volt ez, de igazából semmi pluszt nem éreztem benne. Marisa de los Santos regénye egy szórakoztató, kedves történet, nem csak a szeretetről és a szerelemről, hanem arról is, hogy hogyan lehetünk azok, hogy mit tesz velünk és nem utolsósorban, hogy mi mire is vagyunk képesek érte.
Kiadó: Ekren
Eredeti cím: Love Walked in
Fordította: Lorschy Katalin
Oldalszám: 327
Hmmm, hmmm. Nem olvastam végig a bejegyzésed (még), csak az elejébe pislantottam bele, hogy hogyan vélekedsz róla, de most kicsit kezdek kétségbe esni. :) Az utóbbi időben nem láttam pozitív kritikát erről a könyvről, pedig pont azért került fel az én kívánság listámra is, mert olyan sokan írtak róla jót. Most viszont a hasonló ízlésűek, mint én sorban azt írják, hogy nem is olyan nagy szám. Hmmmmmm, pedig a 12-es listámon van, és el kell olvasnom! :)
VálaszTörlésNekem az első 150 oldal volt a vízválasztó. Utána, már sokkal jobban tetszett a könyv, sőt az utolsó harmada már szinte a letehetetlen kategóriába tartozott.:)) Az volt a baj, hogy én is túl sok jó kritikát olvastam róla és ebből kifolyólag, valami hihetetlen jó könyvre számítottam. De egyébként semmi baj vele, tényleg jó volt csak.......:)))
VálaszTörlésJó post lett :) Mivel nálam is régóta várólistás, kicsit hátrébb csúszott olvasva az írásod. Egyébként Veled nem szokott úgy lenni, hogy a megszerezhetetlen után vágyakozol a legjobban? :) Aztán persze a csalódás is olyankor a legnagyobb, ha mégis megkaparintasz egy ilyen könyvet és elmarad a várt extázis... :)
VálaszTörlésDe, de ez tényleg így van!!!!!:)) Épp néztem, hogy már egy éve volt rajta a kívánságlistámon.....és azóta is csak jó értékeléseket kapott :) Szóval talán ez miatt is esett ez nekem így. Kíváncsi leszek a véleményedre, úgy ne halogasd! :)
VálaszTörlés