Natasha Solomons: A Tyneford-ház

Amikor megláttam ezt a könyvet, akkor rögtön lecsaptam rá, és nem azért mert Downton Abbey rajongó lennék, nem - még egyetlen részét sem láttam  a sorozatnak, ellenben sokat hallottam már róla -, hanem mert a regény borítója és a fülszövege olyan élménnyel kecsegtetett, aminek egyszerűen nem tudtam ellenállni, de hogy őszinte legyek nem is akartam. 
És a könyv csodálatos volt. Tele olyan gyönyörű leírásokkal és lenyűgöző karakterekkel, amik az első oldalaktól kezdve az utolsóig teljesen elvarázsoltak, egyszóval maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.

A történet Elise Landauról szólt, aki az író édesapjával, operaénekes édesanyjával és a zenész nővérével kényelmes és boldog életet élt a gyönyörű Bécsben, egészen addig, amíg a háború közeledtével a zsidók elleni atrocitások száma növekedni nem kezdett. Mindez arra késztette a családot, hogy minél hamarabb elhagyják az országot, így Elise Angliába, egy nagybirtokra került szobalánynak, a nővére Amerikába menekült újdonsült férjével együtt, a szülők pedig Bécsben maradtak a vízumukra várva, ugyanis a terv az volt, hogy majd Amerikában egyesül újra a család. De a sors, rossz szokásához híven, keresztül húzta a számításukat.

Elise érdekes hősnő volt. Bevallom kezdetben nem nagyon szerettem, éretlennek és üres fejűnek tartottam. De az idő múlásával, ahogy ő is, úgy az én véleményem is fokozatosan megváltozott róla. Az események egymásutánjában, melyek hol szeretetet, hol pedig veszteséget hoztak a számára, ez a fiatal és bizonytalan lány megedződött, átalakult, felnőtt nővé érett.

Amikor Elise megérkezett Angliába, a Tyneford-ház teljesen idegen volt a számára, és nem csak maga a ház, hanem az ország, az emberek és a nyelv is. Elise lassan találta meg a helyét ebben az ismeretlen környezetben, ahol a megszokottól eltérően  nem ő adta az utasításokat, hanem ő kapta másoktól, dacára annak, hogy Bécsben gazdag és előkelő életet élt. A szerettei és a hazája elvesztése folyamatosan kísértette őt, alig várta, hogy hírt kapjon a nővérétől, aki ahogy tudott mindig írt is neki, bár a háború kitörésével ezek a levelek egyre csak ritkultak, illetve a szüleikről egyikük sem tudott semmi biztosat.

A könyv hangulata csodálatos volt, melyhez nagyban hozzájárultak a tengerről és az öbölről szóló részek gyönyörű leírásai. De a tenger egyébként is központi szerepet játszott a regényben, és nem csak azért, mert több fontos (hol vidám, hol pedig szomorú) esemény helyszínéül szolgált - például itt találkozott először Elise későbbi szerelmével Tyneford urának ifjú örökösével, Kittel, és ide menekült mindig, amikor magányra vágyott, vagy épp erőt vett rajta a reményvesztettség -, hanem azért is mert ez választotta el őt a hazájától, ugyanakkor a víz közelsége valamiféle vigaszt és megnyugvást is nyújtott a számára.

A történet a II. világháború időszakában játszódott, de a szereplők, Kit kivételével csak közvetett úton tapasztalták meg a háború borzalmait. Azon kevesek, akik otthon maradtak; Elise, az a néhány szolgáló, és Mr. Rivers, csak abból a kevés információból tudtak tájékozódni a háború alakulásáról, amik az újságok és a rádió segítségével jutottak el hozzájuk. Miután Kit elhagyta a házat és katonának állt, a könyv hangulatát a várakozás és a bizonytalanság érzése határozta meg. Lassan szemtanúi lehettünk egy vidám és gyönyörű korszak végleges letűnésének és ezzel együtt Tyneford pusztulásának. Pedig micsoda élet volt a házban. A szolgálók sürögtek-forogtak, az evőeszközök csakúgy csillogtak-villogtak, a kandallók tiszták, és az ablakok is mindig makulátlanok voltak, de a háború beköszöntével mindez már nem számított...   Elise-nek ebben a várakozással teli időszakban csak a zene és a tenger közelsége nyújtott vigaszt és töltötte ki azt az űrt, ami a családja és a szerelme hiánya okozott a számára. No és persze ott volt neki Mr. Rivers, a ház ura, aki egy jóképű és kellemes, ugyanakkor komoly és tartózkodó férfi volt, akivel bizony én már az első perctől kezdve szerelembe estem, míg a fiát, Kitet sehogy sem sikerült megkedvelnem. Nos ez a drága férfi mindvégig ott volt Elise mellett, törődött vele és vigyázott rá, egyszóval számomra ő volt a legszerethetőbb karakter a történetben, aki nemcsak kiváló apa, de szerető és gondoskodó férfi is volt egyszerre.

Bár a történetben volt szerelmi szál, mi több, rögtön kettő is, ettől függetlenül nem mondanám kifejezetten és csakis romantikus regények. A Tyneford-ház nemcsak egy zsidó lány életében és érzéseiben végbemenő változásokról szóló csodás történet volt, hanem egy letűnt korszakról szóló gyönyörű írás is. Egyszóval imádtam ezt a könyvet, és azt kaptam tőle, amit vártam, úgyhogy mindenkinek csak meleg szívvel ajánlani tudom.

Ha minden igaz, akkor már előkészületben van az írónő következő regénye, Eltűnt férjek képtára címmel, amit ezek után, még szép, hogy mindenképp olvasni szeretnék.

Natasha Solomons

Érdekesség: Tyneford faluját az írónő egy úgynevezett Tyneham szellemfaluról mintázta, amit 1943 decemberében a hadügyminisztérium kiüríttetett és katonai gyakorlótérként használt. A háború végén pedig ígéretüket megszegve nem adták vissza a falut a lakóinak, hanem végleg rekvirálták. A falu elnéptelenedett, de pár épület épségben maradt a turisták nagy örömére, úgyhogy bár Tyneham sorsa, akár csak Tynefordé igen szomorú és lehangoló, de maga a hely állítólag egyedülálló.

Kiadó: I.P.C
Eredeti cím: The House at Tyneford
Fordította: Gábor Emma
Oldalszám: 398