Michel Bussi: Emilie vagy Lyse-Rose?

Fú, hát ez a könyv, ez valami hihetetlen jó volt. Érdekes, feszültségekkel teli és fordulatokban gazdag. Egy olyan történet, amitől egyszerűen nem tudtam szabadulni, de minek is akartam volna, amikor annyira élveztem. Az ilyen könyvekre mondom én azt, hogy letehetetlen.

1980-at írunk. Az Isztambul-párizsi járaton közlekedő repülőgép a francia-svájci határon lezuhant. A fedélzeten 169 ember utazott a legénységgel együtt, akik közül a becsapódáskor 168-an azonnal életüket vesztették, vagy a lángok között lelték halálukat. Az egyetlen túlélő egy három hónapos csecsemő volt, aki az ütközés közben kirepült a gépből, mielőtt az utastér tűzbe borult volna. De a gépen két azonos korú csecsemő utazott és mind a kettő lány volt. Vajon melyikük lehetett az egyetlen túlélő? A dús gazdag párizsi gyártulajdonos Carville vagy a Normandiában élő szegény Vitral család unokája? A két család minden tőlük telhetőt megtett, hogy bebizonyítsák, a gyermek hozzájuk tartozik. De ez a feladat igen nehéznek bizonyult, mivel  a csecsemő egy teljesen átlagos baba volt, nem volt rajta semmi ismertető jel (pl. anyajegy vagy sebhely…) és semmi olyat nem találtak nála ami alapján azonosítani tudták volna.Tudom, tudom, most biztosan azt mondjátok, hogy miért nem végeztek DNS tesztet, ami mindenre választ adhatott volna, de ne felejtsétek el, hogy ebben az időben a DNS tesztről még csak a sci-fikben hallottak az emberek.

Gondoljátok csak el, micsoda csapás volt ez a szerencsétlenség mindkét család számára. Először lezuhant a gyermekeiket szállító gép és hírül adták, hogy egyetlen túlélője sincs a katasztrófának, ami egy csapásra megfosztotta őket a fiaiktól és unokáitól. Aztán jött a következő hír, hogy egy túlélője mégiscsak van a balesetnek. És már épp kezdenének örülni annak, hogy az élet mégsem olyan kegyetlen, mint ahogyan azt ők gondolták, amikor jön az újabb csapás. Mi van, ha ez a gyermek mégsem az övék?

Ennek kiderítése céljából Carville-ék pénzt és időt nem sajnálva felbéreltek egy magánnyomozót, aki minden hónapban egy meghatározott összeget - ami nem volt csekély - kapott tőlük azért, hogy amíg a Szitakötő (mert így nevezte el a média a csecsemőt) be nem tölti a 18. életévét, derítse ki a valódi személyazonosságát. A 18 év eltelt, a lány felcseperedett (nem mondhatom el, hogy melyik család nevelte fel), de az ügy még mindig nem zárult le. Amikor a magánnyomozó a lány születésnapja előtt 3 nappal a nyomozása kudarca miatt épp golyót akar repíteni a fejébe, újra megnézi az asztalán heverő 1980-as katasztrófáról szóló régi újságot, és amit ott lát, az mindent megváltoztat. Mindvégig ott volt az orra előtt a megoldás, de csak most, 18 év elteltével vette észre az igazságot. És innentől kezdve az események mozgásba lendülnek.

A nyomozó a 18 évnyi nyomozás anyagát egy könyvben foglalta össze, amit a lány születésnapján el is küldött neki. A Emilie vagy Lyse-Rose (hogy melyikük pontosan, azt majd a könyv végéből megtudjátok), miután elolvasta ezt a könyvet, átadta a testvérének, Marcnak - ugyanis mindkét családnál volt egy-egy testvér, akik a szerencsétlenség ideje alatt a nagyszülőknél voltak - majd utána eltűnik. Marc gondolkodás nélkül veti bele magát a lány keresésébe, annál is inkább mivel fülig szerelmes belé, és ezzel egy rettenetesen izgalmas és veszélyes nyomozás veszi kezdetét.

A könyv erőssége a karakterek mellett szerintem a történet elbeszélésében és a felépítésében rejlett. Nagyon élvezem azokat a történeteket amiknél a múlt és a jelen történéseibe felváltva nyerhetünk betekintést, és ebben a regényben pont ez történt. Ugyanis miközben Marc őrült módon mindenféle veszélyes helyzetbe bonyolódva keresi a testvérét, folyamatosan olvassa a tőle kapott kiskönyvet is. Ily módon egyszerre lehetünk szemtanúi a jelennek és az elmúlt 18 év krimibe illő eseményeinek, mely utóbbihoz a nyomozó kissé nyakatekert és körülményes stílusban íródott naplója nyújt segítséget.

Bussi írása szilárd volt és meggyőző, a szereplők pedig nagyon érdekesek és különbözőek. A központi szerep a történetben egyértelműen a két ellentétes tulajdonságú és társadalmi helyzetű családon volt. A Vitral család nyíltsága és a Carville-ék megvető modora köszönő viszonyban sem volt egymással. Én Vitraléknak drukkoltam és a szívem feléjük húzott, csakúgy, mint a nyomozóé is, de mindez, mint később kiderült semmit nem számított, hiszen ő Carville-ék zsoldosa volt, és mint tudjuk a pénz beszél…..

Igazság szerint én ez idáig azt hittem, hogy egyáltalán nem rajongok a krimikért, de úgy látszik, hogy ezt a kijelentésemet felül kell vizsgálnom, mert igen is van olyan krimi, ami maximálisan leköti a figyelmemet és ami miatt hajlandó vagyok éjszakába nyúlóan olvasni.

Bussi nem csak jól ír, de azzal is tökéletesen tisztában van, hogy hogyan kell meglepnie az olvasót a történet végén. Szóval szerintem ez egy bődületesen jó könyv volt, a fene se gondolta volna, amikor a kezembe vettem, hogy ez nekem ennyire fog tetszeni.

Michel Bussi

Mivel az író írását meglehetősen vizuálisnak éreztem, így nem lepődtem meg azon a híren, hogy ezt a könyvet is majd megfilmesítik. Én biztos a nézőközönség között foglalok majd helyet, bár kétlem, hogy annyira látványosan és izgalmasan tudnák filmvászonra vinni a történetet, mint ahogyan én azt a lelki szemeim előtt elképzeltem. (De alapjában véve én egy bizakodó ember vagyok.) 

Kiadó: Sanoma
Eredeti cím: Un avion sans elle
Fordította: Király Katalin
Oldalszám: 440