Kate Furnivall: Árnyak a Níluson

Az idei év várólista-csökkentésének második olvasmánya volt nálam ez a könyv. Hogy megvettem anno két évvel ezelőtt, abba bevallom elsősorban a kötet borítója volt a ludas, persze miután jól kigyönyörködtem magam benne és elolvastam a fülszövegét rögtön vágytam az olvasására is, ezért is landolt e gyönyörű darab nem sokkal a megjelenése után a polcomon.

Mivel ez volt az első könyvem a szerzőtől, így nem igazán tudtam, hogy mire is számíthatok. Amit mindenképp reméltem és vártam, hogy a karosszékem kényelméből egy olyan kalandos utazásnak lehetek majd részese, amely az általam mindig is csodált Egyiptom bámulatos világába, és végtelen homoktengerének forró pusztaságába repít majd el engem, arra a helyre, ahol az emberek nagy isteneket tiszteltek, hatalmas templomokat és piramisokat építettek. És bár részben ugyan megkaptam mindezt az életérzést, de maradandó élményt sajnos mégsem tudott nyújtani számomra a könyv.

Pedig a szereplők szimpatikusak voltak, különösen Jessica, akitől még gyerekkorábban szakították el a kisöccsét. Amikor Jessica hétéves volt, akkor egy éjszaka a fivére rémült sikolyára ébred, s mikor másnap reggel nem találja őt a szobájában, a szülei csak annyit mondanak róla, hogy elment. Nem érdekelte őket, hogy mit érezhetett a kislány a testvére elvesztése miatt, nekik csak az volt a fontos, hogy a beteg gyermekük Georgie helyett egy egészséges kisfiuk legyen… így került hozzájuk Timothy. Húsz évvel később (1932-ben) Jessie-t még mindig rémálmok gyötrik. Valójában sosem heverte ki, hogy gyerekkorában elszakították imádott öccsétől, de az idő múlásával a fogadott testvérét Timothyt is őszintén megszerette. A régészettel és egyiptológiával foglalkozó Timnek azonban egy nap hirtelen nyoma veszik és olyan Sherlock Holmes utalásokkal teli rejtélyes üzeneteket hagy maga után, ami alapján Jessica biztosan a nyomára bukkanhat. Így Jessica útja egyenesen a gyönyörű és lázongó Egyiptomba vezet, mely veszélyes útra szerencsére Sir Montague Chamford, az elszegényedett arisztokrata kíséri el és ajánlja fe a segítségét. Monty-val kapcsolatban kezdetben nekem nagyon ambivalens érzéseim voltak, mivel a legelejétől fogva tudható volt róla, hogy sokkal többet tud Tim eltűnéséről, mint amennyit abból elárul. De a Jessica iránti visszafogott érdeklődését és tiszteletteljes közeledését annyira romantikusnak és elbűvölőnek találtam, hogy igazából soha nem gondoltam, hogy bármivel is ártani tudna a lánynak. A történetet tovább bonyolította az a tény, hogy Jessicanak fogalma sem volt arról, hogy Timothy már évek óta kapcsolatban van az ő eltűnt öccsével, mert ami annak idején Jessie-nek nem sikerült az Timnek igen, nevezetesen sikerült kiderítenie, hogy melyik intézetbe záratták be a szüleik Georgie-t gyerekkorában.

Georgie-ról a kezdetektől fogva gyanítható volt, hogy valami nem stimmel, de az írónő soha nem nevezte meg a fiú betegségét, ami szerintem autizmus volt. Abban az időben még nem volt divat az autizmus szó, az ebben a betegségben szenvedő embereket mindig valamilyen intézménybe dugták be, úgy ahogy ezt Georgie-val is tették.

A történet egyébként végig két szálon fut, ami aztán a könyv csúcspontján összetalálkozik. Az egyik szálon Jessica nyomozását és Monty-val való romantikus kapcsolatát követhetjük nyomon, míg a másikon a Georgie és Tim között létrejött erős és megbonthatatlan kötelék kialakulásának lehetünk szemtanúi.

A könyv cselekménye és hangulata érdekes volt a számomra, volt, hogy teljesen magával ragadt és repített oldalakon át, majd hirtelen elengedett, és totál érdektelenségbe fulladt részemről az olvasás. Ez utóbbi érzés főleg a kötet elejére volt jellemző, méghozzá olyannyira, hogy az is megfordult a fejemben, hogy esetleg félreteszem kicsit a könyvet, mert lehet, hogy nem épp a legmegfelelőbb időben került a kezembe, de ismerve magamat tudtam, hogyha ez megtörténik, akkor soha a büdös életben nem fogom újra elővenni. Úgyhogy folytattam tovább, ami végül is nem volt nagy kihívás, mert az események előrehaladtával egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon hol és hogyan talál majd rá Jess Timothyra - ha egyáltalán rátalál. És amikor végre a cselekmény helyszíne Londonból átkerült Egyiptomba, onnantól kezdve minden problémám megoldódott, ugyanis engem Egyiptom teljesen elvarázsolt. A piramisokat, a királysírokat, Karió és Luxor csodás kincseit, az ásatásokat, a régészeti leleteket és a Nílus látványát , mind-mind annyira lenyűgözőnek és mi tagadás kicsit misztikusnak is találtam – hiszen mégiscsak egy letűnt kor és annak kultúrájáról van szó -, hogy ahogy elképzeltem magam előtt e képeket rögtön elhatalmasodott rajtam az időtlenség kellemes és ellenállhatatlan érzése, és én ezt az érzést imádtam. Úgyhogy igazából számomra a helyszín volt az, ami a könyv zamatát adta. 

A külföldi borítók mindegyike csodálatos, nem tudok kedvencet választani közülük.

Szó mi szó, nehezen nyert meg magának a történet, de a végére mégis megszerettem. Igazság szerint csak a közepétől kezdtem el komolyan élvezni a történetet, az eleje kissé döcögősen indult a számomra. Egyébként minden megvolt benne, ami egy jó történethez szükséges; kaland, izgalom, romantika, gyilkosság, titkok, hiteles történelmi háttér és egzotikus környezet, de ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy ezeket az alapanyagokat az írónőnek nem sikerült kellőképpen csomómentesre összegyúrnia. 

Kate Furnivall

Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Shadows on the Nile

Sorozat: -
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 480