Réti László: Kaméleon ~ (Kaméleon 1.)

Aki követi a blogomat, az tudja rólam, hogy a krimi műfaja igen távol áll tőlem – nem rendelkezem e téren széleskörű tapasztalattal és bevallom nem is nagyon érdeklődöm iránta - így nagy valószínűséggel soha nem is vettem volna a kezembe ezt a könyvet, ha néhány, velem hasonlóan jó ízlésű (ha-ha-ha ezt nem hagyhattam ki) molynak maradéktalanul el nem nyerte volna a tetszését. Ezért döntöttem hát úgy, hogy én is teszek vele egy próbát, és bizony azt kell mondjam, hogy az író iszonyatosan meglepett, mert magam sem gondoltam volna, hogy ez a könyv nekem ennyire fog tetszeni.

Amikor Cameron Larkint a San Diego-i gyilkossági csoporttól kényszerpihenőre küldik, visszaköltözik álmos szülővárosába Great Fallsba, ahol az érkezése után nem sokkal az egykori akadémiai barátja a segítségét kéri egy szövevényes gyilkossági ügy felgöngyölítésében. E csodás hegyek közt, egy farmon csúnya gyilkosság, minden jel szerint családon belüli erőszak történt, melyben egy rettegésben tartott szerencsétlen fiú ölte meg hirtelen felindulásból alkoholista apját. A nyomozás rutin ügynek látszik, hiszen a feltételezett tettes már megvan, Larkinra már csak a helyszíni munkák vártak, de ő szimatot fogott és érezte, hogy itt valami nagyon bűzlik. Az a rohadt nagy készségesség, amivel a fiú bevallotta az apja meggyilkolását nem tetszett neki, és úgy gondolta, hogy egy kicsit mélyebbre ás az ügyben. Nos, ez az ásás olyannyira jól sikerült, hogy néhány piszkos családi dolog felkutatása után, a szereplők is elkezdtek hullani, mint a legyek, nem kicsit növelve ezzel Montana gyilkossági statisztikáját.

A halottkém megvakarta az állát.

Nézze, mi itt Great Fallsban... hogy is mondjam? Nem vagyunk hozzászokva a nagyvárosi bűnözéshez, érti? Mióta maga megjelent, négy nap alatt a negyedik hullát helyszíneljük, és ebből kettő gyilkosság, a harmadik és a negyedik valószínűleg gyilkosság.

Kezdem azzal, hogy a történet főhőse Cameron Larkin őrmester nem egy mindennapi figura volt. Amellett, hogy túlságosan sűrűn nézett a pohár fenekére – amitől lehet, hogy ez most hülyén fog hangzani, de mintha némi alkoholgőzt éreztem volna a könyvön keresztül kipárologni - megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett a furcsa, mondhatni gusztustalanul csiricsáré nyakkendők, no meg a nagymellű nők iránt. Bár ez utóbbi vonzalma szerintem simán megmagyarázható. Larkin kissé öntörvényű fickó volt, ami - mivel főszereplőről lévén szó - könnyen megbocsátható neki csakúgy, mint a kegyetlen őszintesége, a másokkal és a magával szembeni cinizmusa, valamint a csípős nyelve. Melyeket persze nem jellemhibaként rovok fel a számára, hiszen épp ezek miatt a tulajdonságai miatt kedveltem meg őt, de ami végül is mégis a baromira bírom ezt a pasit irányába billentette el számomra a mérleg nyelvét, az az utánozhatatlan fanyar humora volt. Imádtam Larkin beszólásait, a magában folytatott belső monológjait, és hogy a poénjai mindig ültek, a szövege pedig végig dinamikus volt.

A krimiszálat tekintve a történet logikus volt, izgalmas és fordulatokban gazdag, és bár már a legelejétől kezdve megvolt a saját magam kis gyanúsítottja, ennek ellenére az írónak mégis sikerült úgy megcsűrnie és csavarnia a szálakat, hogy a könyv végére tényleg meglepődtem az események alakulásán. Larkin sokszor került veszélyes helyzetbe és én imádtam ezeket a részeket, mert ő is - mint ahogy mindenki más - sebezhető volt benne. Tulajdonképpen szerencsés fickónak volt mondható, bár némi rejtett tehetségre és egy nagy adag egészséges életösztönre is szüksége volt ahhoz, hogy mindig mindenből ki tudta vágni önmagát, de ettől függetlenül még véletlemül sem mondanám őt szuperzsaruank, mely apróság miatt vált igazán hihető karakterré a szememben. Egyébként a részletes leírások alapján - nemcsak a hullákat, de őt is - simán el tudtam képzelni magam előtt, mely információk alapján bizony nem volt túl okos, és túl erős sem, kívánatos férfinak meg aztán végképp nem volt mondható. Úgy nagyjából a nagy átlag közepén helyezkedett el, egy tízes skálán talán hat, hat és felet, ha egy kicsit rádolgozott volna a külsejére, akkor maximum hetet kaphatott volna. De ez utóbbiak tulajdonképpen teljesen lényegtelenek, mert nem Larkin külseje, hanem az egyénisége volt az, ami igazán szórakoztatóvá és élvezhetővé tette a könyvet.  

Egyébként, ha nem tudtam volna, hogy a regényt egy pasi írta, akkor is rögtön kitaláltam volna a stílusából és a humorából. Ahogy pedig utána is olvasgattam kicsit Réti Lászlónak, nem kis meglepetésként ért a tény, hogy nemcsak elméleti síkon, hanem testközelből is ismeri a nyomozások világát, mivel maga is éveken át nyomozott gyilkossági és rablási ügyekben. Úgyhogy nagy valószínűséggel ennek köszönhető a bennfentesek szakmai hitelességének érzete a könyvön és a nyomozás leírásának részletessége - főleg a halottkémi feladatoknál és a hullák sérüléseinek orvosi nyelven történő ismertetésénél.

Réti László

Összességében a Kaméleon remek szórakozás volt, amit azon olvasóknak ajánlok, akik egy igazán szórakoztató és humoros krimire vágynak. Én pedig már be is készítettem a sorozat második kötetét, hogy egy újabb, remélhetőleg kevésbé alkoholgőzös randira induljak Larkin őrmesterrel.

A sorozat részei

1. Kaméleon

2. A hasonmás

Kiadó: Ulpius
Cím: Kaméleon
Sorozat: Kaméleon
Oldalszám: 576