Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!

Te a Holdon, én a Földön

Kicsit vegyes érzésekkel tettem le a könyvet az utolsó pár oldal miatt. Egyrészt a történet nagyon tetszett, mivel meglehetősen bizarr és megkapó volt számomra ahhoz, hogy el tudjak benne veszni és folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. Másrészt viszont, nem szeretem azokat a befejezéseket, ahol az író nem tesz kerek perec pontot a történet végére, hanem ha csak egy paraszthajszálnyit is, de megadja a lehetőségét annak, hogy mindenki másként értelmezze. (Na az ilyen végektől én teljesen kész szoktam lenni.)

Történetünk Sunnyról szól, aki látszólag egy teljesen normálisnak tűnő csinos és fiatal háziasszony, hosszú szőke hajjal, egy gyerekkel és egy másikkal a pocakjában, no és egy nem mindennapi férjjel, aki nem mellesleg egy zseni. Sunny élete kívülről tökéletes, szinte már irigylésre méltó. Férje Maxon, harminc év körüli, magas és bátor, egy Nobel-díjas tudós. Maxon olyan robotokat épít, amik sírni és nevetni is tudnak. Célja, hogy egy intelligens robotcivilizációt hozzon létre a Holdon, ahova útra is indul, hogy mindezt megvalósítsa. Maxon távollétében Sunny igyekszik fenntartani a tökéletes feleség és anya szerepét, még akkor is, ha az édesanyja haldoklik, a kisfia autista és a terhességének is az utolsó, legnehezebb szakaszában van. Mindez nem is ment neki rosszul, egészen addig, míg egy napon az iskolából hazajövet a fiával autóbalesetet nem szenved. Nem kell rosszra gondolni, senki nem halt meg, még csak súlyosabban sem sérült meg senki, csupán Sunny parókája vitorlázott ki a kocsi ablakán, felfedve ezzel féltve őrzött titkát. 

De kezdjük az elején. Sunny kopaszon született. Mindig is kopasz volt. Se egy szál szempillája, se egy szál szemöldöke nem volt. Édesanyja nem engedte, hogy parókát viseljen, szerinte egyfajta ajándék volt ez a másság a lánya számára és nagyon bosszantotta, amikor az első gyermekével teherbe esve Sunny parókát vett fel. Sunny mindezt azért tette, mert úgy érezte, hogy a parókával tökéletes anya válhat belőle.

Sunny tökéletes anya és feleség akart lenni, Maxon pedig a Holdra akart repülni.

Sunny és Maxon még gyerekkorukban találkoztak egymással és azonnal lelki társara leltek egymásban. Különleges kapcsolat volt az övék. Mély szerelmük kialakulását és a házasságuk emlékezetes mérföldköveit az író filmszerűen, a szereplők emlékképeinek a bemutatásával, a múltban való előre és hátra való ugrálással tette az olvasó számára rendkívül megkapóvá és szemléletessé. Szerettem olvasni ezeket a mozaikszerű emlékképeket, melyeket összeillesztve a könyv végére tökéletes képet kaptunk a szereplők múltjáról, jelenről és a féltve őrzött titkaikról.

Sunny és Maxon története nagyon különleges, csakúgy, mint maguk a szereplők, akik mindegyikének van valami „bibje”. Sunny kopasz, a kisfia autista, Maxon pedig, bár nem hangzik el a regényben, de nagy valószínűséggel Asperger-szindrómában szenved. Talán épp ezért, és a sanyarú gyerekkora miatt került ő a legközelebb a szívemhez. Szívszorító volt arról olvasni,  ahogyan a szülei és a testvérei bántak vele. Megváltás volt számára, hogy találkozott Sunny családjával. De a történet középpontjában nem ő állt, hanem Sunny. Mindketten „mások” voltak, és ezt ők is tudták. Ettől függetlenül mégis olyannak szerették és fogadták el egymást, amilyennek születtek, de Sunnyt ez mégsem tette boldoggá. Nem tudott megbékélni magával, folyamatosan szorongott a kopaszsága, a beteg kisfia, a megszületendő gyermeke, az édesanyja halála és a férje miatt. Abban a pillanatban azonban, ahogy a parókája lerepült a fejéről, valami megváltozott benne. Elindult egyfajta folyamat, egyfajta felismerés és elfogadási vágy maga iránt.

Netzer kiváló mesemondó módjára járja körbe a másság témáját Sunny karakterén keresztül, a barátnőin és az utcában lakó népszerű és szívdöglesztő tévés személyiségen át pedig rámutat arra - szinte az orrunk alá dörgöli -, hogy mindenki visel (ha csak képletesen is) valamiféle parókát.

A regény tele van eredeti ötletekkel és lenyűgöző karakterekkel, és ha Sunnyt és Maxont kezdetben sajnáltam is kicsit, a végére már csodáltam. Nagyon szórakoztató könyv volt, és kissé becsapós, mivel a borítója és a fülszövege alapján egészen más történetre számítottam, de úgy gondolom, hogy a vártnál többet kaptam. Sokkal többet!          
             

Lydia Netzer

                                                                        

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Shine Shine Shine
Fordította: Varga Krisztina
Oldalszám: 382