2015. szept. 18.

Julia Quinn: Hogyan fogjunk örökösnőt - A korona szolgálatában 1.


Julia Quinn nem tud olyat írni, ami ne tetszene nekem, már a Bridgerton család történetével belopta magát anno a szívembe, és bár lehet, hogy a Hogyan fogjunk örökösnőt nem az egyik legjobb írása, én mégis roppant szórakoztatónak, bájosnak és legfőképp humorosnak találtam ezt a történetét is. Hogy elfogult lennék vele kapcsolatban? Lehet, hogy igazatok van, de mindez egy csepp lelkiismeret-furdalást sem okoz a számomra, mert tudom, hogy ő az egyetlen olyan író, akinek minden könyve mosolyt tud csalni az arcomra.

A könyv cselekménye nem túl bonyolult, de úgy gondolom, hogy aki szereti a történelmi romantikusokat az nem is az őrülten csavaros történetvezetés miatt lett a műfaj kedvelője, hanem inkább az édes, sóhajokkal teli gyengéd pillanatokért, amiből aztán - ahogy megszokhattuk már, az írónő csodás humorával fűszerezve - itt sem volt hiány.
Caroline-t tízéves kora óta - amióta meghalt az édesapja - különböző gyámok vették pártfogásba, akik egytől egyig mind szörnyen bántak vele. Huszonnégy éves korára Caroline már az ötödik gyámját fogyasztotta, aki eleinte az egyik legjobbnak bizonyult, de a lány hamar rájött, hogy ezt a férfit is csak a pénz érdekli, ugyanis, amikor Oliver rájött, hogy a gyámleánya nagy vagyon örököse eldöntötte, hogy ha kell, akkor akár testi erőszak árán is, de nem engedi ki a keze közül sem a lányt, sem a pénzét. Így Caroline a születésnapja előtt pár héttel kénytelen megszökni és egy biztonságos helyet keresni magának, amíg be nem tölti azt a kort, miután már hozzájuthat a vagyonához. Ám ahogy kiteszi a lábát a házból máris elrabolja őt egy ismeretlen, ám de rendkívül vonzó fiatalember. 

Blake Ravenscroft - aki egy korabeli James Bond - az angliai hadügyminisztériumnak dolgozik. Épp készen áll arra, hogy befejezze a hivatását - mivelhogy pár évvel ezelőtt egy akció során elvesztette a szerelmét és azóta is önmagát ostorozza a baleset miatt -, amikor az utolsó küldetése során a hírhedt kémnő, Carlotta De Leon helyett tévedésből Caroline-t rabolja el. Ám ez óriási baklövést a lány nem köti a férfi orrára, hanem örül a szerencséjének, mivelhogy épp kapóra jön neki ez a félreértés, melynek köszönhetően a férfi otthonában legalább lesz hol lehajtania a fejét, ha szerencséje van, akár több napra is. No és nem mellékesen némi jóleső izgalommal is tölti el, hogy egy olyan titokzatos idegennél rejtőzhet, aki ördögien jóképű és akiről szinte semmit nem tud azon kívül, hogy a brit kormánynak dolgozik.

- Közel egy éve vagyok a nyomában - vetette oda.
Erre már felfigyelt a lány: - Valóban?
- Igaz, azt nem tudtam egy hónappal ezelőtt, hogy kicsoda maga. De miután elkaptam, nem engedem el.
- Nem enged el?
Blake ingerülten nézett a lányra. - Azt hiszi, megbolondultam?
- Nem - felelte Caroline. - Éppen most szöktem meg egy bolondokkal teli házból, jól ismerem a fajtájukat, maga egészen más. 

Szeretem Quinn hősnőit, mert eddig mindegyikük nagyon bájos, talpraesett és éles nyelvű volt... na jó, lehet, hogy volt köztük egy két ügyetlenke is, de ettől függetlenül valamennyien rendkívül kedves és szellemes teremtések voltak olyanok, akik bátran kiálltak az mellett amiben őszintén hittek. És mindezen tulajdonságok Caroline-ra is igazak voltak, amely miatt természetesen már az első perctől kezdve megszerettem őt, míg férfi főhősünknél ugyanezt nem mondhatom el.  Blake-et egy kicsit nehezebben kedveltem meg, őszintém szólva olvasás közben igen sokszor éreztem úgy, hogy de jó lenne egy kicsit megrázni és talán egyszer kétszer még jól bokán is rúgni csak hogy vegye már észre végre, hogy az élet milyen kegyes hozzá, hogy tálcán kínálja számára Caroline személyében a boldogságot. Na persze az is igaz, ha minderre hamar rájött volna, akkor nem is lett volna nagyon miről olvasnunk, akkor meg ugye hol maradt volna a szórakozás, és a szereplőink szerelembe esésének irtó romantikus története, úgyhogy mégiscsak jó volt ez így, ahogy volt.


A két főszereplő természetesen most is hozta a papírformát, mivelhogy legtöbbször csakúgy szikrázott közöttük a levegő, melyek egyrészt a humoros helyzetekben, másrészt pedig az ugyancsak humoros és kedvesen évődő párbeszédekben mutatkoztak meg. És ha már a párbeszédeknél tartunk el kell mondjam, hogy az eddigi tapasztalataim szerint talán ez volt az egyetlen olyan regénye az írónőnek, ahol feltűnően sok volt a csacsogás. Egyébként igazság szerint Quinn mindegyik regényében van egy bizonyos - nem csekély - mennyiségű párbeszéd, ami sokat dob a történeten, de itt néha már olyan érzésem volt, mintha az egész könyv szinte csak három, illetve négy karakter közötti társalgásból állt volna, ami számomra bár nem volt zavaró (mivel mindegyiket roppant mód élveztem), de azért lehet, hogy kevesebb mégiscsak jobb lett volna.

Aki ismeri Quinn írásait az tudja, hogy az írónő a másodlagos karakterek megalkotásában is szépen jeleskedik. Így nem is zárhatom soraim anélkül, hogy meg ne említeném főhősünk könnyed humorú és módfelett tapintatos barátját - James Sidwellt Riverdale márkiját, aki minden jel szerint majd a következő rész főszereplője lesz -, és a pezsgő természetű nővérét Penelopet, a kedvencemről Perriwickről, a diszkrét komornyikról már nem is beszélve - hogy én mennyit nevettem azon a kedves emberen.


Kiadó: Gabo
Eredeti cím: To Catch an Heiress
Sorozat: Agents of the Crown
Fordította:  Dobos Lídia
Oldalszám: 300

A sorozat részei:

1. To Catch an Heiress ~ Hogyan fogjunk örökösnőt
2. How to Marry a Marquis ~ Hogyan fogjunk márkit


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése