Charles Belfoure: A párizsi építész

Azt vettem észre, hogy mostanában egyre több könyv szól a náci korszakról, a történelem eme legembertelenebb időszakáról. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy eddig nem készült volna már számos írás és film erről a témáról, de a tavaly olvasott Asszonyok városa - mely igen nagy hatással volt rám - és most ez a könyv is valahogy más volt. Talán, mert mindkét esetben a történet középpontjában hétköznapi emberek és azok küzdelmei álltak, mely által sokkal kalandosabb, ember közelibb, és sokrétűbb módon nyerhettem betekintést a történelem e szeletébe - ki tudja - a lényeg, hogy mindkét könyv olvasását roppant mód élveztem és örülök, hogy rájuk találtam.

1942-ben járunk a német megszállás alatt álló Párizsban. Főszereplőnk egy igen tehetséges párizsi építész Lucien Bernard, akinek a karrierjét a háború kettétörte, ezért is örült nagyon, amikor egy gazdag gyártulajdonos munkát ajánlott neki. Manet azzal bízta meg Lucient, hogy az egyik lakásába egy zsidó ember számára olyan titkos rejtekhelyet tervezzen, amit még a legelszántabb német katonák sem tudnak megtalálni. Lucien első reakciója a megbízás elutasítása volt, mivel ő soha nem szimpatizál a zsidókkal - antiszemita környezetben nevelkedett - így nem sokat törődött a sorsukkal, mindig is csak az érdekelte, hogy a saját bőrét mentse. De amikor Manet annyi pénzt, és több olyan gyárépület - melyekben nem mellesleg a honfitársaik legyilkolását szolgáló hadianyagok termelése folyt -, megtervezésének a lehetőségét kínálta fel a számára, beadta a derekát. És bár kezdetben csak egy búvóhely tervezésébe egyezett bele, később azt mégis egy újabb követte, majd még egy és még egy...

Eleinte Lucien élvezte a kihívást, hogy túljárhat a nácik eszén, mivelhogy a mérhetetlen becsvágyának hála a megbízásaiban ő nem az emberek megmentésének a lehetőségét látta, hanem a tervezés művészetét. A zsidókat sújtó gyűlöletet és brutalitást azonban egy szörnyű tragédia után mégsem tudta figyelmen kívül hagyni és egyre személyesebbé kezdett válni számára a játszma. Nem tagadom, volt egy két olyan rész a könyvben, ami megdolgozta a lelkem, úgyhogy szívből drukkoltam Luciennek, hogy a tehetségét felhasználva minél több borsot tudjon törni a németek orra alá, de Lucien nem volt hős, még kevésbé filantróp, aki kiáll az elnyomottakért. Ő csak egyszerűen túl akart élni és házakat, gyárakat tervezve nagyokat akart alkotni, amiért én roppant mérges voltam rá, a gyávaságától pedig kifejezetten undorodtam. De aztán amikor a saját árnyékát átlépve megtörtént nála a pálfordulás, kicsit csitultak bennem ezek az érzelmek, de igazából soha nem múltak el.
És, ha már a szeret nem szeret kérdésnél tartunk, akkor furcsa mód egyik szereplő sem került közel a szívemhez - pedig volt ám belőlük bőven, nem volt okom panaszra -, melynek valószínűleg az lehetett az oka, hogy többnyire sztereotip módon bemutatott karakterekről volt szó, ami persze a legegyszerűbb és leggyorsabb módja annak, hogy a szerző bemutassa a szereplői jellemét, de én inkább jobban szeretem az összetettebb és árnyaltabb típusú emberábrázolást.

Az író egyébként számos olyan csavarral és konfliktussal tűzdelte meg a történetet, melynek hatására nemcsak, hogy folyamatosan nőtt bennem a feszültség, de több helyen majd kiugrott a szívem a helyéről. Ott volt például Lucien új alkalmazottja, akinek a nagybátyja a Gestapo egyik fejese volt, és amiről Luciennek mindvégig sejtelme sem volt. Mint ahogy arról sem, hogy ez a fiú véletlenül rábukkant az egyik olyan rajzára, amin egy titkos rejtekhely tervei voltak és elkezdte követni őt - na ekkor jött rám igazán a nehéz légzés. Meg az Adele-ügynél, amikor Lucien szeretője -, aki egyébként a német tiszteket sem vetette meg - a náci partnerétől pont azt a házat kapta ajándékba, ahova Lucien rejtekhelyet tervezett, amire egy véletlen folytán rá is bukkantak. Vagy, amikor Lucient elkapták az ellenállás emberei és felszólították, hogy azonnal hagyja abba a németek haderejét erősítő gyárak tervezését - amivel egyébként már bőven átlépte a kollaboráció határát - és döntse el végre, hogy melyik oldalon áll.

Szóval izgalomból aztán tényleg nem volt hiány a kötetben, tetszett, hogy egészen a történet végéig a feszültség kellő mértékben volt adagolva, ami a könyv érdekes sztorijával nagyon jó elegyet alkotott - igaz a megvalósítással és a végével voltak némi problémáim, de ezeken hamar túl tudtam lépni, mert ez a könyv is azok közé a könyvek közé tartozik, melyeket gyorsan, szinte egyszerre el lehet olvasni, és bár az Asszonyok városához nem ért fel, mégis izgalmas kikapcsolódást nyújtott a számomra, úgyhogy akiket ez a korszak és ez a téma egy kicsit is érdekel, azoknak bátran ajánlom.

Charles Belfoure

A könyv egyébként félig valós eseményeken alapul, ugyanis Eredetileg I. Erzsébet korában egy bizonyos Nicolas Owen - aki egy jezsuita laikus testvér volt - „paplyukaknak” nevezett rejtekhelyeket épített a nemesi udvarházakban az üldözött katolikus papok számára. Sajnos Owent végül elfogták, és halálra kínozták – a katolikus egyház azóta is a hit nagy mártírjai közt tartja számon.


Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: The Paris Architect

Fordította: Getto Katalin

Oldalszám: 416