Új év, új sablon, új fogadalmak, melyek listáján majd minden évben megjelent nálam a több sport lesz az életemben pont - melyet egyszerűen képtelen vagyok betartani, ettől függetlenül rendíthetetlenül próbálkozom vele, bevallom nem sok sikerrel... de nem is ez a lényeg hanem, hogy emellett most újként megjelent a nem fogok minden olvasott könyvemről posztot írni pont is, amihez viszont reményeim szerint sokkal könnyebb lesz majd tartani magam, hiszen ennek következményeként több időm marad majd az olvasásra. De már most röhögök magamon, mert hiába is hangzik oly szépen ez az elgondolás, ha ez a fránya közlései kényszer galád módon minden tervemet képes keresztül húzni, ráadásul rögtön az év elején....
Nos, van ez a könyv, amit igazából még tavaly olvastam és ha nem lett volna körülötte akkora hájp, akkor lehet, hogy a kezembe sem vettem volna. Azonban ez megtörtént, és bár még mindig nem tudom eldönteni, hogy a továbbiakban érdekel-e majd a folytatása vagy sem, ettől függetlenül bizton állíthatom, hogy egy pár órás könnyed kikapcsolódásra tökéletesen megfelelt.
Amikor a tizenhét éves Deznee épp hazafelé tart egy éjszakai kis kiruccanás alkalmával egy furcsa fiú keresztezi az útját, akit egy csapat férfi üldöz. Dez segít a fiúnak a menekülésben és hazaviszi őt, már csak azért is, hogy bosszantsa ezzel az apját, akivel nem igazán értik meg egymást. Időközben kiderül, hogy ezzel a sráccal valami nagyon nincs rendben. Folyamatosan rácsodálkozik a körülötte lévő tárgyakra, emberekre, és lerí róla, hogy gőze sincs arról, hogy mi hogyan működik. És ha még mindez nem lenne elég, úgy gondolja magáról, hogy ő a megtestesült gonosz. E furcsaságok megkoronázásaként kiderül, hogy Dez apját is ismeri - és nem csak látásból - hanem, mint egy titkos szervezet szívtelen vezetőjét, aki különböző gyilkosságokkal bízta meg eddig őt. Deznek rá kell jönnie, hogy mindvégig csak hazugságokban élt és az „ügyvédi iroda" ahova minden nap dolgozni járt az apja, valójában egy titkos szervezet, melynek célja, hogy összegyűjtse a különleges képességekkel bíró embereket, akiket csak Hatosoknak neveznek és fegyverként használják őket, egy egész életen át.
És hogy mi Kale titkos képessége? Az érintése, ami halálos.
A történetben Deznek és Kale-nak végig menekülniük kell a szervezet elöl miközben persze próbálják kibogozni ezt a szörnyű összeesküvést és esetleg megmenteni még a világot is.
Amikor a kezembe vettem a regényt, akkor egy pörgős és akciódús történetre vágytam, amit tulajdonképpen meg is kaptam. Úgyhogy igazából elégedettnek kéne lennem, mert alapjába véve élveztem a könyvet - amit mi sem bizonyít jobban, minthogy két nap alatt ki is végeztem -, ennek ellenére mégsem vett le a lábamról úgy, ahogyan azt vártam. Hogy miért? Egyértelműen a főszereplő srác, Kale volt az oka. Nem mondhatnám, hogy rajongok az "esőember típusú" hősökért, akik Tarzanhoz hasonlóan csodálkoznak rá a világra. Így Kale „ártatlanságával” sem tudtam mit kezdeni és pont ez miatt a tulajdonsága miatt éreztem a közte és a Dez közötti romantikus kapcsolatot is inkább bájosan édesnek és gyermetegnek, mintsem forrón szexinek, amolyan mindet elsöprőnek. Bevallom, én a tökösebb főszereplő fiúkat szeretem jobban, azokat, akik határozottak és tudják, hogy mit akarnak és ezt a képességüket nem is félnek használni.
A történet alapötlete, miszerint olyan emberek élnek közöttünk, akik különleges képességekkel bírnak, nem új a nap alatt, többször is láttam és olvastam már hasonlót, amivel komolyabb problémám nem is volt, hiszen mindig is élveztem és szerettem az ilyen témájú történeteket. Ami igazán zavart az az egy négyzetméterre jutó különleges képességekkel bíró emberek száma volt, ami meghaladta a tűréshatáromat és egy idő után már kezdett unalmassá válni, hogy minden lélegző embernek volt valamilyen paranormális képessége. (Nem is tudom, hogy volt-e egyáltalán olyan szereplő a történetben - Dez apján kívül, akiről még bármi kiderülhet a továbbiakban -, aki "normális" lett volna.)
Összességében mindettől függetlenül élveztem a könyv olvasását. Igaz a főhős és a romantikus szál nem kápráztatott el, de mivel maga a cselekmény kellően dinamikus és feszültségekkel teli volt, így mindez arra sarkallt, hogy folytassam a történetet és a végéig kitartsak. Úgyhogy akik szeretik az izgalmakat, az akciókat és a rejtélyeket, azoknak bátran ajánlom Jus Accardo regényét, ami ezen a téren biztos, hogy senkinek sem fog csalódást okozni.
Amikor a tizenhét éves Deznee épp hazafelé tart egy éjszakai kis kiruccanás alkalmával egy furcsa fiú keresztezi az útját, akit egy csapat férfi üldöz. Dez segít a fiúnak a menekülésben és hazaviszi őt, már csak azért is, hogy bosszantsa ezzel az apját, akivel nem igazán értik meg egymást. Időközben kiderül, hogy ezzel a sráccal valami nagyon nincs rendben. Folyamatosan rácsodálkozik a körülötte lévő tárgyakra, emberekre, és lerí róla, hogy gőze sincs arról, hogy mi hogyan működik. És ha még mindez nem lenne elég, úgy gondolja magáról, hogy ő a megtestesült gonosz. E furcsaságok megkoronázásaként kiderül, hogy Dez apját is ismeri - és nem csak látásból - hanem, mint egy titkos szervezet szívtelen vezetőjét, aki különböző gyilkosságokkal bízta meg eddig őt. Deznek rá kell jönnie, hogy mindvégig csak hazugságokban élt és az „ügyvédi iroda" ahova minden nap dolgozni járt az apja, valójában egy titkos szervezet, melynek célja, hogy összegyűjtse a különleges képességekkel bíró embereket, akiket csak Hatosoknak neveznek és fegyverként használják őket, egy egész életen át.
És hogy mi Kale titkos képessége? Az érintése, ami halálos.
A történetben Deznek és Kale-nak végig menekülniük kell a szervezet elöl miközben persze próbálják kibogozni ezt a szörnyű összeesküvést és esetleg megmenteni még a világot is.
Amikor a kezembe vettem a regényt, akkor egy pörgős és akciódús történetre vágytam, amit tulajdonképpen meg is kaptam. Úgyhogy igazából elégedettnek kéne lennem, mert alapjába véve élveztem a könyvet - amit mi sem bizonyít jobban, minthogy két nap alatt ki is végeztem -, ennek ellenére mégsem vett le a lábamról úgy, ahogyan azt vártam. Hogy miért? Egyértelműen a főszereplő srác, Kale volt az oka. Nem mondhatnám, hogy rajongok az "esőember típusú" hősökért, akik Tarzanhoz hasonlóan csodálkoznak rá a világra. Így Kale „ártatlanságával” sem tudtam mit kezdeni és pont ez miatt a tulajdonsága miatt éreztem a közte és a Dez közötti romantikus kapcsolatot is inkább bájosan édesnek és gyermetegnek, mintsem forrón szexinek, amolyan mindet elsöprőnek. Bevallom, én a tökösebb főszereplő fiúkat szeretem jobban, azokat, akik határozottak és tudják, hogy mit akarnak és ezt a képességüket nem is félnek használni.
A történet alapötlete, miszerint olyan emberek élnek közöttünk, akik különleges képességekkel bírnak, nem új a nap alatt, többször is láttam és olvastam már hasonlót, amivel komolyabb problémám nem is volt, hiszen mindig is élveztem és szerettem az ilyen témájú történeteket. Ami igazán zavart az az egy négyzetméterre jutó különleges képességekkel bíró emberek száma volt, ami meghaladta a tűréshatáromat és egy idő után már kezdett unalmassá válni, hogy minden lélegző embernek volt valamilyen paranormális képessége. (Nem is tudom, hogy volt-e egyáltalán olyan szereplő a történetben - Dez apján kívül, akiről még bármi kiderülhet a továbbiakban -, aki "normális" lett volna.)
.jpg) |
| Jus Accardo |
 |
| katt a képre |
Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Touch
Sorozat: Denazen #1
Fordította: Lánc Brigitta
Oldalszám: 366
Nagyon szuper lett a blog új ruhája! :) Egyszerű, szép, finom, öröm ide betérni (eddig is az volt, szóval nem úgy értem)! :D
VálaszTörlésNagyon köszönöm, örülök, hogy tetszik, Magnoliának köszönhetem, hogy ilyen szép lett. :)
VálaszTörlés