Katarina Mazetti: Pingvinélet

Amikor megláttam, hogy A pasi a szomszéd sír mellől és a Családi sírbolt szerzőjének egy újabb könyve jelenik meg, akkor azt sem tudtam, hova legyek örömömben, hiszen az előző két könyvéért is teljesen odavoltam. Ez a regénye azonban kicsit más, mint az előzőek voltak, egy árnyalattal mintha komorabb lenne, de ettől nem kell megijedni, mert ugyanolyan szórakoztató és szellemes írás, mint ahogyan azt már Mazettitől megszoktuk.

Furcsállottam de egyben rendkívül mulatságosnak is tartottam a könyv legelején található előszót, amely mintegy használati utasításként funkcionált, melyben útmutatást találtam arra vonatkozólag, hogy hogyan is ajánlott olvasnom a könyvet – "A könyv keresztül-kasul olvasható. Ha ön nem kedveli a kitérőket, koncentráljon a fő csapásra: Wilma, Tomas és Alba történetére. Ha többet szeretne tudni, kukkantson be az 502-es, 311-es és a 412-es kajütökbe is (ez a dőlt betűs fejezetek, körülbelül a könyv tizedrészét teszik ki.)" Nos, mindenesetre én a jó bevált módszeremnél maradtam, vagyis az olvasást a könyv legelején kezdtem folyamatosan haladva egészen a végéig, miközben természetesen megismerkedtem a történet szereplőivel, nevezetesen: Wilmával, Tomas-szal és Albával, na és persze egy csomó másodlagos karakterrel, beleértve az állatokat is.

A történet egy Antarktiszra tartó hajóútról szól, ahol a hangsúly nem magán az úton, hanem a hajón lévő utasokon volt. A könyv tulajdonképpen ezeknek az embereknek az egymáshoz való viszonyáról, viselkedéséről és érzéseiről szól - no meg az ózonlyukról és a Föld jövőjéről - melyek figyelembevételével ez az utazás nem csak nekik, de a számomra is egy nagyon szórakoztató és tanulságos élményt nyújtott. A könyvben minden szereplőnek megvan a maga „titkos” története arról, hogy miért is fizetett egy rakás pénzt ezért a kirándulásért. És hát bármily meglepő, nem mindenki azért, hogy a vadon élő állatokat és azok szokásait tanulmányozza, hanem valami sokkal mélyebb és sokkal komolyabb cél vezérelte őket. Persze, mint minden alól ez alól is voltak kivételek, néhány távcsővel felszerelt elvetemült madárkutató, akiket az antarktiszi állatvilágon kívül tényleg semmi más nem érdekelt.
 

De visszatérve a célokhoz és a titkokhoz és még a fő csapásnál is maradva Wilmának, aki egy fiús külsejű, harmincas évei derekán járó mindig vidám és optimista tanár volt, amolyan utolsó kiruccanás volt ez az út, mivel nem is olyan rég egy komoly betegséget diagnosztizáltak nála az orvosok. Tomasnak, aki egy ismert újságíró volt és aki mély depresszióba esett, miután elhagyta őt a családja, feltett szándéka volt, hogy majd ezen a hajóúton mond végleg búcsút az életének. Albának pedig, aki egy olyan 72 éves világutazó nyugdíjas hölgy volt, aki még csak 36 évesnek érezte magát, nos, ő azért jött erre az útra, hogy feljegyzéseket készítsen az emberi faj különböző faunáiról. Mi tagadás, valóban egy eddig nem megszokott aspektusból próbálta górcső alá venni az embereket és összehasonlítani őket az állatokkal, mely megfigyelései között azért voltak, amiket fenntartásokkal fogadtam, de túlnyomó részt azért sikerült fején találnia a szeget.

Mindhárom főhős érdekes egyéniség volt, de az én figyelmemet igazából végig csak Wilma kötötte le. Csodáltam az optimizmusát az életkedvét és a nyugalmát. Teszem fel, ha valami turpisság okán csak egy csipetnyit is kaphatnék tőle mindezekből, már akkor sokkal rózsaszínűbbnek látnám a világot. Wilma csodálatosan pozitívan állt hozzá mindenhez.” Ha Wilma a pokolban kötne ki, azonnal arról kezdene beszélni, milyen hangulatos a tábortűz, és megkérdezné az ördögtől, hogy nincs-e egy kis grillkolbásza…” Egyszóval szuper egy csaj volt, amire igazából csak a könyv végére jöttem rá. Tomasnak nagy mázlija volt, hogy találkozott vele.

És ezzel meg is érkeztünk Tomashoz, akit kezdetbe bevallom sajnáltam. Viszont nagyon tetszett a cinizmusa és a Willmára tett gúnyos megjegyzései is gyakran megmosolyogtattak, de csak addig, míg rá nem jöttem, hogy ez a pasi azok közé a tipikus férfiak közé tartozik, akik soha nem látnák be a hibáikat. Tomas egy olyan nagyra nőtt kisfiú volt, akinek komoly kommunikációs problémái voltak a feleségével, ami tulajdonképpen a házassága megromlásához vezetett.

Nagyon élveztem, hogy a történetnek nem volt egy mindent tudó narrátora, és hogy az eseményeket, mindig a szereplők saját szemszögéből ismerhettem meg, melynek köszönhetően bizony voltak átfedések közöttük, de bevallom, hogy én ezeket az átfedéseket irtóra élveztem csakúgy, mint az írónő előző két könyvében is. (Úgy látszik, hogy ezt a változó perspektíva módszert Matzetti előszeretettel használja, amiért én kifejezetten rajongok.)
Én úgy gondolom, hogy akiknek tetszett az írónő előző két könyve, azok most sem fognak csalódni, nagyon szórakoztató, szívszorító és egyben elgondolkodtató regénnyel sikerült meglepnie az olvasóit az írónőnek, úgyhogy mindenkinek csak szívből ajánlani tudom.    

          

Az írónő

Kiadó: Park
Eredeti cím: Mitt liv som pingvin
Fordította: Kertész Judit
Oldalszám: 242