Neal Shusterman: Bontásra ítélve (Unwind 1.)

Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket.

Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, de leginkább, hogy mit és hogy hogyan is írjak erről a könyvről, mert annyira ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban, hogy ihaj. Ugyanis számomra ez a történet, illetve, ha pontosan akarok lenni, akkor inkább ennek a történetnek a hátteréül szolgáló társadalom egyszerre volt taszító és mégis elgondolkodtató. Tudom, hogy egy tökéletes világban minden anya meg akarná tartani a gyermekét, akiket pedig nem, azokat mások fogadnának örökbe. Tudom, hogy egy tökéletes világban mindenki tisztában lenne azzal, hogy mi a jó és mi a rossz, és azt is tudom, hogy olyan, mint tökélete világ nem létezik, mert semmi nem fekete vagy fehér.

Ennek ellenére a könyv legelején egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy olyan törtvényt – ez lenne az Élet Törvénye -, amely kimondja, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen, de csak a fogantatásától a gyermek tizenhárom éves koráig, mely után viszont egészen tizennyolcig a szülők döntenek a gyermek visszamenőleges hatályú „abortuszáról”… szóval képtelen voltam felfogni, hogy ezt a törvényt, hogy a fenébe fogadhatták el az emberek. Hogyan vált lehetségessé, hogy mindez – ami tulajdonképpen a gyermekek megöléséről szólt - egy bevett és elfogadott gyakorlattá vált ebben a világban, mert nekem nemcsak az anyai ösztöneim, hanem úgy összességében minden idegszálam őrült mód tiltakozott(ik) ez ellen. Úgyhogy nem mondom, az író a könyv legelején ezzel a ténnyel aztán rendesen odavágott nekem, ami miatt utóbb kicsit nehezteltem is rá, merthogy nem volt semmiféle magyarázat vagy történelmi áttekintés arra vonatkozólag, hogy a társadalom ilyetén való elkorcsosulását vajon milyen hatások és események okozták, úgyhogy kezdetben csak durrogtam és puffogtam magamban, hogy ezt nem hiszem el, ilyen nem létezhet, de aztán szép lassan sikerült összerakosgatnom az író által itt-ott elejtett értékes információmorzsákat, melyek segítségével később ugyan magyarázatot kaptam a miértekre, de elfogadni azokat mégsem tudtam.

A folyamatot, amelynek során a gyermek élete véget ér, szervei mégis életben maradnak, „bontásnak ”hívják.

Kétségtelen, hogy kitűnő munkát végzett az író, mert ez a könyv mindenképp gondolkodásra fogja majd sarkallni az olvasóit, úgyhogy Shusterman tökéletesen elérte a célját, már ha egyáltalán ez volt, de ugye mi más is lehetett volna. Bennem például olyan kérdések merültek fel a történet kapcsán, hogy vajon joga van-e bárkinek is meghatározni, hogy kinek az élete a fontosabb. Vagy ha netalán egy szerencsétlenség folytán szükségem lenne egy testrészre (mondjuk egy karra, lábra vagy akár egy új szemre vagy fülre), akkor el tudnám-e fogadni és együtt tudnék-e élni azzal a tudattal, hogy a kapott testrészem egy olyan tizenéves fiataltól származik, akit a beleegyezése nélkül fektettek fel arra az asztalra, ahol a csontjait, a húsát és az agyát újrahasznosítás céljából dogozták fel vettek el tőle. És ami számomra mind közül a legfontosabb. Vajon mi olyat tudna tenni a gyermekem, ami miatt képes lennék "bontásra" ítélni őt. (Bár ezen a válaszon, egy percig nem kellett gondolkodnom.)
De mindezek a kérdések csak a jéghegy csúcsa, mert számos olyan érzékeny témát érint még a könyv, amin például rengeteget lehetne vitatkozni vagy a nyugodtabb vérmérsékletű embereknek csak úgy diskurálni, mert biztos vagyok bennem, hogy mindenkinek más és más lenne a véleménye például az abortuszról, a transzplantációról vagy épp a lélek létezésének a kérdéséről.

Be kell valljam, hogy rendkívüli indulatokat váltott ki belőlem a könyv, a vége pedig baromira felkavart, de nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a történet roppant mód olvastatta magát, izgalmas volt és nem utolsósorban elgondolkodtató. Ráadásul a három fiatal karakterét is nagyon jól sikerült eltalálnia az írónak, ugyanis el tudta érni, hogy végig izguljak értük és drukkoljak nekik, ellenben, hogy bármelyikükkel is azonosulni is tudjak arra sajnos már nem voltam képes.  

A Bontásra ítélve egy sorozat első része, ami egyébként önmagában is megállja a helyét, ettől függetlenül én a folytatására is kíváncsi lennék.

Neal Shusterman

A sorozat részei:

1. Unwind - Bontásra ítélve

1.5 Unstrung

2. UnWholly

3. Unsouled

4. Undivided

5. UnBound

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Unwind
Sorozat: Unwind
Fordította: Illés Róbert
Oldalszám: 384