Még a megjelenése előtt figyeltem fel erre a könyvre és nem
csak a borítója, hanem a tartalma miatt is, és bár YA könyvről van szó, én mégis úgy
gondoltam, hogy miért is ne olvasnám, hiszen már nem egy olyan történettel volt
dolgom ebben a műfajban, ami annak ellenére, hogy nem az én korosztályomnak szólt,
mégis elnyerte a tetszésemet.
A könyv főszereplője egy 17 éves lány Juliette, akinek az
érintése halálos. A lány e különleges képessége több ember figyelmét is
felkeltette, többek között az épp hatalmon lévő elnyomó rendszer vezetőjéét, aki a lány
képességét fegyverként, mintegy kínzóeszközként akarja használni a kormány
ellen lázadó embereken. Juliette csapdába esik, és miközben küzd a rá váró
erőszak ellen, rengeteg minden kavarog a fejében. Valóban szörnyeteg lenne? Valóban
nincs kiút? Vajon van valami mód arra, hogy ezzel a szörnyű szörnyű szörnyű
képességgel együtt éljen?
A történet a közeljövőben játszódik, és úgy indul, hogy Juliette
egy magánzárkában van már 264 napja, mert néhány hónappal ezelőtt az érintésével véletlenül
meggyilkolt valakit. A zárkából Juliette hamarosan kikerül és szembesülnie kell
azzal, hogy a világ megváltozott. A természet egyensúlya felborult, az időjárás
kiszámíthatatlanná vált, a levegő szennyezett lett, az élelmiszer egyre kevesebb és mérgezett, ami miatt az
emberek elkezdtek éhezni és riasztó ütemben fogyatkozni. És félni. Amikor a
Regeneráció átvette a hatalmat azt ígérte, hogy helyre tudja hozni a dolgokat….
de ez nem így történt. És most Juliette-et akarják fegyverként használni az elégedetlenkedők
ellen.
Nos, én úgy gondolom, hogy az, hogy egy olvasó mit tart egy
regényben prózainak vagy gyönyörű leírásnak, hasonlatnak vagy épp metaforának
az nagyon szubjektív dolog. Míg egyikünk egy írást ebből szempontból vizsgálva nagyszerűnek talál, addig a
másikunk erőltetettnek, túlzónak már-már melodramatikusnak vagy épp
feleslegesnek gondol. Én ennél a könyvnél az utóbbiakat éreztem.
"Becsukom a szememet, egészen szorosan, mintha be lenne
varrva. Ágya recsegését hallom, a rugók nyöszörgését, ahogy leült. Felbontom a
szemhéjam varrását, a padlót bámulom."
Vagy ez:
Vagy ez:
"Mindig
csodáltam az esőcseppeket.
Csodálom, hogy mindig
lefelé esnek, megbotlanak saját lábukban, elfelejtenek ejtőernyőt venni, és
csak úgy leugranak az égből a bizonytalan cél felé."
Igazából nem is lenne semmi bajom, ezekkel a túlzó képi
leírásokkal, ha mindezeket nem csőstül nyomta volna az író az olvasó arcába. Na jó, ezt a leírást az esőről így önmagában is nagyon izzadságszagúnak érzem. Az állandó szóismétlésekről és lehúzgálásokról már nem is beszélve, melyek tudom én, hogy Juliette zavaros lelki állapotát
voltak hívatottak még szemléletesebbé és még nyomatékosabbá tenni, de nekem az
érzelmek ilyetén hangsúlyozásának módja - amit nem mellékesen,azért elismerem, hogy rendkívül egyedi - egy idő után irtó fárasztóvá és idegesítővé vált. Bár az író mentségére legyen mondva, hogy míg
ezeket a „kiemelő eszközöket” kezdetben nagyon sűrűn használta, addig a könyv
végére - Juliette lelkében zajló vihar csendesedésével együtt- nagyon következetesen szinte teljesen eltüntette.
A könyv központi karaktere Juliette, aki a gyilkos érintése
miatt inkább távol marad az emberektől, nem érintkezik senkivel, ami miatt
magányosságot érez. Szinte majd végig csak az ő szenvedéseiről,
önostorozásáról, kételyeiről és az önfeláldozásáról olvashatunk. Egy
szörnyetegnek képzeli magát, és közben észre sem veszi, hogy mennyire szép és
okos és nagylelkű. A könyv elején egy idegesítően bizonytalan lányt
ismerhettünk meg benne, tele fájdalommal és ambivalens
érzelmekkel, de a könyv végére szerencsére mutatott némi érzelmi fejlődést és végre végre elfogadta önmagát.... el sem tudom mondani, hogy ezzel együtt én is mennyire megkönnyebbültem.
A könyv központi témája a romantika, amiből aztán tényleg van
benne bőven, egy panasz szavam nem lehetett rá. Juliette-et két szexi pasi is körbe veszi és magának akarja. Igaz,
hogy az egyikük gonosz, ő lenne Warner, aki erkölcsileg romlott és hataloméhes, de rendkívül vonzó és nagyon szenvedélyes - egyébként ő az érdekesebb karakter számomra - míg a másikuk Adam, aki tiszta szívű, kedves, gyöngéd és figyelmes…. egyszóval tökéletes. Az én ízlésemhez képest már túlzottan is. Tudom magamról, hogy érzelmileg
hajlamosabb vagyok mindig a gonosz, de szigorúan csakis szexi főhőssel
szimpatizálni, és itt is felmerült bennem ennek az érzésnek egy kezdetleges szikrája. Véleményem szerint szexi és gonosz nem lehet valaki egyszerre. Ha ez pedig mégis így van, akkor azzal a szereplővel az írónak valamilyen hátsó szándéka vannak. És mivel itt az elnyomó rendszer vezetőjéről Warnerről elhangzott, hogy nyomasztó és tragikus
családi gyermekkora volt, így arra a következtetésre jutottam, hogy talán nincs is olyan nagy baj vele, hiszen
nem így született csak a körülmények tették azzá, amivé vált… szóval van még
remény. Akár még egy szerelmi háromszögre is a folytatásban. A regény végére
ez a szám azonban már négyre növekedett, hát ja.. higgyétek el, hogy nincs itt hiány ideális
férfiban.
Bevallom, hogy a könyv utolsó 80 oldala tetszett a legjobban, mert annak ellenére, hogy a befejezése kissé közhelyesre sikerült és igen erősen érződik rajta az X-Men hatás, ennek ellenére nekem mégis nagyon tetszett.
Úgyhogy, végül is nem volt ez egy rossz könyv, egy elsőkönyves írótól pedig semmiképp, és hiába csak a negatívumairól tudtam beszélni, azért voltak a könyvben jó dolgok is, ettől függetlenül a folytatáson még gondolkodni fogok.
Katt a képre ha nagyban is látni szeretnéd |
Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Shatter Me
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 292
Van annyira csömör a leírás halmozás, mint Banville-nél?
VálaszTörlésOdakint megvesznek érte. Szerinted angolul elviselhetőbb metaforák sora?
Folytatod?
(Több kérdésem nincs.) :)
A könyv elején nekem elég sok volt ezekből az erőltetett és túldramatizált képi leírásokból, de ahogy a lány kezdett egyre kiegyensúlyozottabbá válni ezek száma csökkent. (Egyébként bármennyit képes lennék elviselni belőlük, ha azok szépen, nekem tetszőn vannak megírva.) Banville-től még nem olvastam, úgyhogy sajnos nincs összehasonlítási alapom, fogalmazásmódban szerintem biztos, hogy nem egy kategória a kettő. Egyébként láttam, hogy milyen jóra pontozták a könyvet a goodreadson, amiből arra következtetek, hogy biztos jobb angolul olvasni.:) De az is megfordult a fejemben, hogy talán sok olyan fiatal értékelte a könyvet, akik még nem olvastak szépirodalmat.
VálaszTörlésÉs hogy folytatom-e? :)) Úgy hallottam, hogy a kiadó tervezi a folytatást, de hogy mikor azt még maga sem tudja, előbb a Párválasztó következő részét nyomja ki…. úgyhogy van ideje ülepedni a könyvnek, ami azért is jó, mert addigra már csak a szép dolgok maradnak meg bennem róla és így biztosan kíváncsi leszek a folytatásra.:)))))