Tahereh Mafi: Ne érints

Még a megjelenése előtt figyeltem fel erre a könyvre és nem csak a borítója, hanem a tartalma miatt is, és bár YA könyvről van szó, én mégis úgy gondoltam, hogy miért is ne olvasnám, hiszen már nem egy olyan történettel volt dolgom ebben a műfajban, ami annak ellenére, hogy nem az én korosztályomnak szólt, mégis elnyerte a tetszésemet.

A könyv főszereplője egy 17 éves lány Juliette, akinek az érintése halálos. A lány e különleges képessége több ember figyelmét is felkeltette, többek között az épp hatalmon lévő elnyomó rendszer vezetőjéét, aki a lány képességét fegyverként, mintegy kínzóeszközként akarja használni a kormány ellen lázadó embereken. Juliette csapdába esik, és miközben küzd a rá váró erőszak ellen, rengeteg minden kavarog a fejében. Valóban szörnyeteg lenne? Valóban nincs kiút? Vajon van valami mód arra, hogy ezzel a szörnyű szörnyű szörnyű képességgel együtt éljen?

A történet a közeljövőben játszódik, és úgy indul, hogy Juliette egy magánzárkában van már 264 napja, mert néhány hónappal ezelőtt az érintésével véletlenül meggyilkolt valakit. A zárkából Juliette hamarosan kikerül és szembesülnie kell azzal, hogy a világ megváltozott. A természet egyensúlya felborult, az időjárás kiszámíthatatlanná vált, a levegő szennyezett lett, az élelmiszer egyre kevesebb és mérgezett, ami miatt az emberek elkezdtek éhezni és riasztó ütemben fogyatkozni. És félni. Amikor a Regeneráció átvette a hatalmat azt ígérte, hogy helyre tudja hozni a dolgokat…. de ez nem így történt. És most Juliette-et akarják fegyverként használni az elégedetlenkedők ellen.

Nos, én úgy gondolom, hogy az, hogy egy olvasó mit tart egy regényben prózainak vagy gyönyörű leírásnak, hasonlatnak vagy épp metaforának az nagyon szubjektív dolog. Míg egyikünk egy írást ebből szempontból vizsgálva nagyszerűnek talál, addig a másikunk erőltetettnek, túlzónak már-már melodramatikusnak vagy épp feleslegesnek gondol. Én ennél a könyvnél az utóbbiakat éreztem.

"Becsukom a szememet, egészen szorosan, mintha be lenne varrva. Ágya recsegését hallom, a rugók nyöszörgését, ahogy leült. Felbontom a szemhéjam varrását, a padlót bámulom."

Vagy ez:

"Mindig csodáltam az esőcseppeket.

Csodálom, hogy mindig lefelé esnek, megbotlanak saját lábukban, elfelejtenek ejtőernyőt venni, és csak úgy leugranak az égből a bizonytalan cél felé."

Igazából nem is lenne semmi bajom, ezekkel a túlzó képi leírásokkal, ha mindezeket nem csőstül nyomta volna az író az olvasó arcába. Na jó, ezt a leírást az esőről így önmagában is nagyon izzadságszagúnak érzem. Az állandó szóismétlésekről és lehúzgálásokról már nem is beszélve, melyek tudom én, hogy Juliette zavaros lelki állapotát voltak hívatottak még szemléletesebbé és még nyomatékosabbá tenni, de nekem az érzelmek ilyetén hangsúlyozásának módja - amit nem mellékesen,azért elismerem, hogy rendkívül egyedi - egy idő után irtó fárasztóvá és idegesítővé vált. Bár az író mentségére legyen mondva, hogy míg ezeket a „kiemelő eszközöket” kezdetben nagyon sűrűn használta, addig a könyv végére - Juliette lelkében zajló vihar csendesedésével együtt- nagyon következetesen szinte teljesen eltüntette.

A könyv központi karaktere Juliette, aki a gyilkos érintése miatt inkább távol marad az emberektől, nem érintkezik senkivel, ami miatt magányosságot érez. Szinte majd végig csak az ő szenvedéseiről, önostorozásáról, kételyeiről és az önfeláldozásáról olvashatunk. Egy szörnyetegnek képzeli magát, és közben észre sem veszi, hogy mennyire szép és okos és nagylelkű. A könyv elején egy idegesítően bizonytalan lányt ismerhettünk meg benne, tele fájdalommal és ambivalens érzelmekkel, de a könyv végére szerencsére mutatott némi érzelmi fejlődést és végre végre elfogadta önmagát.... el sem tudom mondani, hogy ezzel együtt én is mennyire megkönnyebbültem.

A könyv központi témája a romantika, amiből aztán tényleg van benne bőven, egy panasz szavam nem lehetett rá. Juliette-et két szexi pasi is körbe veszi és magának akarja. Igaz, hogy az egyikük gonosz, ő lenne Warner, aki erkölcsileg romlott és hataloméhes, de rendkívül vonzó és nagyon szenvedélyes - egyébként ő az érdekesebb karakter számomra - míg a másikuk Adam, aki tiszta szívű, kedves, gyöngéd és figyelmes…. egyszóval tökéletes. Az én ízlésemhez képest már túlzottan is. Tudom magamról, hogy érzelmileg hajlamosabb vagyok mindig a gonosz, de szigorúan csakis szexi főhőssel szimpatizálni, és itt is felmerült bennem ennek az érzésnek egy kezdetleges szikrája. Véleményem szerint szexi és gonosz nem lehet valaki egyszerre. Ha ez pedig mégis így van, akkor azzal a szereplővel az írónak valamilyen hátsó szándéka vannak. És mivel itt az elnyomó rendszer vezetőjéről Warnerről elhangzott, hogy nyomasztó és tragikus családi gyermekkora volt, így arra a következtetésre jutottam, hogy talán nincs is olyan nagy baj vele, hiszen nem így született csak a körülmények tették azzá, amivé vált… szóval van még remény. Akár még egy szerelmi háromszögre is a folytatásban. A regény végére ez a szám azonban már négyre növekedett, hát ja.. higgyétek el, hogy nincs itt hiány ideális férfiban.

Bevallom, hogy a könyv utolsó 80 oldala tetszett a legjobban, mert annak ellenére, hogy a befejezése kissé közhelyesre sikerült és igen erősen érződik rajta az X-Men hatás, ennek ellenére nekem mégis nagyon tetszett.

Úgyhogy, végül is nem volt ez egy rossz könyv, egy elsőkönyves írótól pedig semmiképp, és hiába csak a negatívumairól tudtam beszélni, azért voltak a könyvben jó dolgok is, ettől függetlenül a folytatáson még gondolkodni fogok.  

Tahereh Mafi

A sorozat egyébként 4 részes és szerintem a magyar borító nagyon jól sikerült, tökéletesen illik a történethez. Az angol is szép, gyönyörű széria, de nem látok sok összefüggést köztük és a könyv tartalma között. Az elsőnél legalábbis.

Katt a képre ha nagyban is látni szeretnéd

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: Shatter Me

Fordította: Bozai Ágota

Oldalszám: 292