Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója

Octave Mirbeau Egy szobalány naplója című nagy botrányt keltő regénye először 1891-ben jelent meg folytatásokban egy párizsi lapban, majd pár évvel később, 1900-ban egy jelentősen átalakított második verzió formájában került ismét az olvasók kezébe, szóval nem egy mai gyerekről van szó, az már biztos.

A könyv, mint ahogy azt a címe is elárulja napló formájában íródott, melyben a leírt eseményeket egy szép és fiatal, ám kissé naiv szolgálólány, Célestine szemszögén keresztül követhetünk nyomon, aki bizony kendőzetlenül mesél a tucatnyi tisztes polgárcsaládnál töltött szolgálatának éveiről. Célestine gúnyosan és gyakran igen cinikusan írja le nekünk a munkaadóit, akik egytől egyig mind képmutató és hazug, vagy épp züllött, szadista és parázna emberek voltak, és úgy hiszem, hogy ezekkel a jelzőkkel tökéletesen ki is merítettem a könyvben fellelhető összes szereplő jellemét, beleértve a narrátorunkét is, aki bizony ez miatt egy cseppet sem került közel a szívemhez. Sőt! Egyszer kétszer még azon is elgondolkodtam, hogy a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnék hozzá hasonló cselédet... Természetesen csak ha abban a korban élnék... És természetesen, ha a társadalmi ranglétra azon fokán állnék.

A könyv története nem túl bonyolult, Célestine Párizs után egy vidéki kis birtokon vállal munkát, ahol szép lassan rázódik bele a ház szokásaiba és a városka közösségi életébe. Itt ismerkedik meg Josephel, aki már több éve mindenesként szolgál szintén ugyanazon a birtokon, és aki iránt annak ellenére, hogy meglehetősen nyers és mogorva modorú férfi, és korban sem igazán hozzá illő mégis valami különös és megmagyarázhatatlan vonzalom kezd kialakulni benne.
A könyv Célestine ezen vidéki birtokon töltött mindennapjairól szól, az ő szívtelen asszonyáról és annak kéjsóvár férjéről, mely történetfolyamba néha beékelődik egy-egy a korábbi munkahelyeiről való visszaemlékezés, melyben minden lelkiismeret-furdalás nélkül a társadalmi felső osztály urait és asszonyait csupaszítja le és teregeti ki azok rejtett szennyeseit. De persze Célestine sem volt különb az általa megvetett és kinevetett gazdáinál, melynek ékes bizonyítékát is adta a könyv legvégén, úgyhogy ha kezdetben kicsit sajnáltam is őt a kiszolgáltatottsága miatt kár volt, mert nagyon jól tudott alkalmazkodni és idomulni az adott helyzethez és emberekhez.

Eleinte, ahogy olvastam a könyvet, egyáltalán nem tűnt fel, hogy napló formájában íródott, mert se dátum, se helyszín nem jelezte a váltást, egyszerűen csak mindig belecsöppentem Célestine egy-egy múltbéli történetébe, mely apróság kezdetben kissé zavart, de mire jobban belelovaltam volna magam e csekélyke kis problémába már a végére is értem a regénynek.

A kép a 2015-ös filmből való.

Célestine sorait olvasva sokszor elborzadtam azon, hogy abban az időben mennyire kihasználták és nem vették emberszámba a cselédeket. Úgy kezelték őket, mintha rabszolgák lettek volna és a létük egyetlen célja csakis a gazdáik mindennapi  igényeinek és szeszélyeinek a kielégítése lett volna. Egyébként egy kicsit sem csodálkozom, hogy anno nagy botrányt kavart ez a könyv, hiszen Mirbeau ezzel az írásával tulajdonképpen tükröt állított a kora társadalma elé, mellyel biztos sikerült sok 'tisztes' ember lelkébe gázolnia. Mindenesetre a könyvet olvasva bevallom nekem elment egy kis időre a kedvem az emberektől, semmi olyan szívmelengető momentuma nem volt a történetnek ami miatt megszerethettem volna, ennek ellenére mégis tetszett - érdekes volt és megbotránkoztató - és kíváncsian vártam, hogy vajon Célestine-nek a végén milyen sorsot szán majd az író.

Szóval összességében nem volt rossz könyv, tökéletes pár órás kikapcsolódást nyújtott és nem okozott csalódást - mondjuk nem is túl nagy elvárásokkal kezdtem bele – úgyhogy aki egy rövid és meglehetősen pikáns XIX. századi társadalmi szatírára vágyik, annak bátran ajánlom olvasásra.

Remegő kézzel gyorsan kinyitotta íróasztalát és kivett egy százfrankos bankjegyet.
- Adja oda neki ...gyorsan... gyorsan szegény fiúnak!
Nem bírtam elfojtani a vigyorgásom.
- Madame ma igen nagylelkű, és a szegényeinek szerencséje van. A 'szegény' szót szemtelenül hangsúlyoztam.
- De menjen már! - sürgetett a Madame, és alig bírt magával.
Mire visszajöttem, a Madame, ki nem volt valami rendszerető és holmiját gyakran szerteszét hagyta a szobában, ezt a levelet már apró darabokra tépte és a tűzbe dobta. 
Soha nem tudtam meg, hogy valójában ki volt ez a fickó, és nem is láttam viszont. De az bizonyos, hogy ettől a naptól kezdve a Madame nem állt öltözködés előtt meztelenül a tükör elé és nem kérdezte tőlem, mutogatva siralmas kebleit, hogy "elég kemények-e?"

Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: Le Journal d'une femme de chambre
Fordította: Pálföldy Margit
Oldalszám: 216