2015. szept. 29.

Duplázok - két könyvről röviden #1

Az elmúlt hetekben több könyvet is sikerült elolvasnom, melyekről kedv hiányában nem született bejegyzés, pedig volt közöttük olyan, ami bizony nagyon is megérdemelte volna. Ennek köszönhetően végül is úgy döntöttem, hogy mégiscsak írok - ha csak pár sort is - mindegyikről, csak úgy, jelzésként, hogy na ezek is megvoltak.
      
Liliana Hart: Go-go girl és a lopott ékkő
Pár héttel ezelőtt már meséltem nektek Addison Holmes kalandjairól, amely ebben a nem túl előnyös küllemű könyvben - persze mindez csak nézőpont kérdése - tovább folytatódik. Már az első rész olvasása közben megrendeltem a sorozat folytatását, annyira tetszett az írónő stílusa és humora, no meg persze Addison csetlései-botlásai és az egyéni, mondhatni életveszélyes nyomozási módszere. Mi tagadás, tiszta Szingli fejvadász feeling ez a sorozat - amit nem mellékesen én anno roppant mód szerettem -, de most mégsem kívánom e kettőt összehasonlítani, és nem csak azért mert korábban részben ezt már megtettem, hanem mert úgy gondolom, hogy ez után a könyv után már tényleg baromira nem számít. A lényeg, hogy mindkét sorozat annyira vidám és szórakoztató, hogy rosszkedv ellen orvosság gyanánt kellene felírnia minden orvosnak az arra rászorulóknak.
De visszatérve a könyvre azt kell mondja, hogy ezen a részen még jobban dőltem a röhögéstől, mint korábban, szóval nem okozott csalódást sőt, jobban tetszett mint az első kötet.
Természetesen Addison ismét nyomozásba lendül, mely során még mindig több vakszerencsével, mint csodás képességgel van megáldva, és mint ember, továbbra sem tökéletes, ám pont ennek köszönhetően lesz olyan szórakoztató egyéniség a számomra, ami miatt végül is megszerettem őt. A mostani feladata néhány orosz gyémánt útjának a felkutatása, mely nyomozás során újfent csak gyűlnek a hullák és jönnek a bonyodalmak, és a szerelmi élete sem indul virágzásnak. A Nickel való kapcsolata olyan se veled, se nélküled szinten leledzik, mely helyzetet tovább bonyolítja egy bizonyos harmadik személy felbukkanása, akinek Dr. Csont FBI-os ügynökéhez hasonlóan - mert az FBI-os pasik úgy látszik, hogy már csak ilyenek - ugyancsak gyengéje a csiricsáré színes zokni.

Összességében ez a rész sokkal kiforrottabb és gördülékenyebb volt az előzőnél, mely miatt végérvényesen kijelenthetem, hogy Addison Holmes felkerült a kedvenc sorozataim listájára, úgyhogy már alig várom, hogy a folytatást is mihamarabb a kezembe vehessem, ami ha minden igaz október elejétől már ott fog virítani a könyvesboltok polcain. Éljen! Éljen! És megint csak éljen!
Értékelés: 5/5

Elizabeth Wein: Fedőneve Verity
Ezután a könnyű chick-lit után egy éles kanyar következett és a sokak által dicsért Elizabeh Wein Fedőneve Verity című könyvébe vetettem bele magam, mely meg kell mondjam, hogy teljesen letaglózott és rettentő mód szíven ütött. És bár inkább kerülöm, mintsem keresem a szomorú és sírva zokogó történeteket, erről mégis az a véleményem, hogy óriási hiba lett volna kihagyni.

Hogy én mennyit pityeregtem ezen a könyvön!

Miután az utolsó oldalt is elolvasva letettem a könyvet, még sokáig ott kavargott a fejemben Maddie és Queenie rendkívüli története. Nagyon szépen és szívbemarkolóan megírt regény volt ez, felemelő és fájdalommal teli, izgalmas és elgondolkodtató no és persze drámai.
Bevallom az elején igen nehezen hangolódtam rá a történetre, mert lassan kerültek elő a kirakós darabjai és sokáig nem láttam az összefüggéseket, mely miatt kissé alább is hagyott az olvasási kedvem. Akkor még nem is nagyon értettem, hogy mi a fenéért ez a nagy rajongás körülötte, de később minden megváltozott és kitisztul, úgyhogy higgyétek el, hogy megéri a kitartást, mert a szerző nagyon izgalmasan és szépen kerekíti  a cselekményt, mely a végére tökéletesen összeállt és ezzel együtt bizony néhány papír zsebkendő is előkerült a fiókból.
Én mindenkinek szívből ajánlom ezt a második világháborúban játszódó, mind témájában és szerkezetében is különleges regényt, amely egy skót kémnő és egy brit pilótanő nem mindennapi barátságáról szól. Higgyétek el, megéri kézbe venni!
Értékelés: 4,5/5



2015. szept. 23.

Arwen Elys Dayton: Seeker (Klánok háborúja 1.)

Azon az éjszakán, amikor Quin Kincaid felesküszik Keresőnek, új történet kezdődik a számára. Már nem kislány többé, mesterei jól felkészítették, hogy kiálljon minden próbát, harcoljon a becsületért és az igazságért a sötétség ellen. Két életre szóló barátja, Shinobu és John is megértek a próbákra, ám valami oknál fogva mégis csak az egyikük teheti le az esküt. 
A két fiú közül Shinobu reménytelenül szerelmes a lányba, Quin szíve viszont Johnhoz húz.
Az eskü éjszakáján azonban minden rosszul sül el, Quint a családja becsapja, a szerelme pedig elárulja, és még az is kiderül, hogy a Keresők nem az ártatlanok és gyengék védelmezői, hanem kegyetlen bérgyilkosok.

Bevallom a könyv elején kissé el voltam szontyolodva, mert annak ellenére, hogy az író egy olyan különleges világba kalauzol el bennünket, amit - mint később kiderült- irtó könnyű megszeretni, nem igazán állt össze a kép, hogy a könyv főhősei Quin, John és Shinobu, akik épp arra készülnek, hogy Keresőnek esküdjenek fel, mit is csinálnak tulajdonképpen és kik is ők valójában - ami elég frusztráló tud lenni egy idő után. Nem tudtam, hogy milyen korban vannak, milyen mágikus fegyver az ostorkard, és hogy az önvédelmen kívül mire jó még az athame és a villámszóró. Nem volt tiszta, hogy mi is az a bizonyos Odaát, ahova egy időkapunk keresztül lehet eljutni és ahol néhány perc eltöltött idő több órának, napnak, vagy akár évnek felel meg. Kik azok a lidércek, honnan származnak és miért vannak a Keresőkkel, mire vigyáznak és felügyelnek velük kapcsolatban… Szóval mi tagadás, az elején bőven volt kérdésem, melyek némelyikére ugyan ha  lassan is, de kaptam választ, ám a helyükre még ugyanennyi, ha nem több megválaszolatlan került a listára.

A történetről igazán nem szeretnék sokat elárulni, mivelhogy a fülszöveg tökéletesen összefoglalja azt a kevés információt, ami az induláshoz szükséges. Az események a középkori Skócia egy félreeső birtokáról indulnak és a könyv második felére a távoli jövő Honkongjába jutunk el. Az cselekmény viszonylag gyors tempóban halad előre, mely közben az író a szereplők karakterfejlődéséről sem feledkezik meg. És bár a szerelmi háromszög igen erőteljesen van jelen a könyvben, érdekes mód engem ez most mégsem zavart. Talán mert a kezdetektől fogva John pártján álltam és hiába volt Shinobu a pozitív(abb) szereplő a két fiú közül, én valahogy mégsem tudtam őt megkedvelni.

A történetet egyébként négy szereplőn - Johnon, Quinen, Shinobun és a Fiatal Lidércen, Maudon - keresztül követhetjük nyomon. Az ő fejezeteikből ismerhetjük meg a szereplők kétségeit és bizonytalanságait, gyengeségeit és erősségeit, valamint a múlt egy-egy apró darabját, mely utóbbiból többet is simán el bírtam volna viselni. Négyük közül nekem a legkedvesebb szereplőm John volt, a legérdekesebb pedig Maud, a Fiatal Lidérc. Az ő fejezeteit mindig nagy izgalommal és kíváncsisággal vártam, mert azt reméltem, hogy mivel ez a több száz éves lány jobban ismeri a többieknél az elmúlt idők titkait, talán majd több információval is tud szolgálni róla. De Maud túl megfontolt és nyugodt volt ahhoz, hogy csak úgy könnyelműen fecsegjen, így tőle sem tudhatunk meg sokat, de mindettől függetlenül én mégis nagyon kedveltem őt, és van egy olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy a jövőben valami nagy dologra - a most véghezvittnél is nagyobbra -  lesz majd hívatott. 

Amit kissé zavarónak éreztem a könyvben az a Skócia harsogó zöld tájai és a zsúfolt Hongkong ábrázolása közötti éles kontraszt volt, és hogy a regényben több műfaj elemei is keverednek egymással. Persze nem tagadom, hogy igen érdekes hatást gyakorolt a fantasy és a sci-fi elemek elegye a sztorira, de ezt a furcsa steampunkos beütést, amivel még különlegesebbé akarta tenni a szerző ezt a világot, valahogy nem tudtam hova tenni. John léghajója számomra totál idegenül hatott Hongkong felhőkarcolói felett és a szereplők által használt fegyverek némelyikét is meglehetősen érdekesnek találtam, persze az is lehet, hogy csak az én fantáziám szegényes, mindenesetre, ha a világok kialakulásának miértjeit és hogyanjait nem nagyon boncolgatjuk, akkor biztos élvezetesebb lesz számunkra a történet. 

Összességében, hogy őszinte legyek a kezdeti ijedség után engem gyorsan magával ragadt a történet, és bár úgy tűnhet, hogy elégedetlen voltam vele kapcsolatban, mégis élveztem az olvasását. A mágia, a romantika és az a bonyolult családi dráma, ami a cselekmény hátterében áll igencsak érdekesnek ígérkezik, úgyhogy kíváncsi vagyok a folytatásra és bízom benne, hogy a kiadó mihamarabb el is hozza majd hozzánk.



Kiadó: Libri
Eredeti cím: Seeker
Sorozat: Seeker
Fordította: Markwarth Zsófia
Oldalszám: 448

2015. szept. 18.

Julia Quinn: Hogyan fogjunk örökösnőt - A korona szolgálatában 1.


Julia Quinn nem tud olyat írni, ami ne tetszene nekem, már a Bridgerton család történetével belopta magát anno a szívembe, és bár lehet, hogy a Hogyan fogjunk örökösnőt nem az egyik legjobb írása, én mégis roppant szórakoztatónak, bájosnak és legfőképp humorosnak találtam ezt a történetét is. Hogy elfogult lennék vele kapcsolatban? Lehet, hogy igazatok van, de mindez egy csepp lelkiismeret-furdalást sem okoz a számomra, mert tudom, hogy ő az egyetlen olyan író, akinek minden könyve mosolyt tud csalni az arcomra.

A könyv cselekménye nem túl bonyolult, de úgy gondolom, hogy aki szereti a történelmi romantikusokat az nem is az őrülten csavaros történetvezetés miatt lett a műfaj kedvelője, hanem inkább az édes, sóhajokkal teli gyengéd pillanatokért, amiből aztán - ahogy megszokhattuk már, az írónő csodás humorával fűszerezve - itt sem volt hiány.
Caroline-t tízéves kora óta - amióta meghalt az édesapja - különböző gyámok vették pártfogásba, akik egytől egyig mind szörnyen bántak vele. Huszonnégy éves korára Caroline már az ötödik gyámját fogyasztotta, aki eleinte az egyik legjobbnak bizonyult, de a lány hamar rájött, hogy ezt a férfit is csak a pénz érdekli, ugyanis, amikor Oliver rájött, hogy a gyámleánya nagy vagyon örököse eldöntötte, hogy ha kell, akkor akár testi erőszak árán is, de nem engedi ki a keze közül sem a lányt, sem a pénzét. Így Caroline a születésnapja előtt pár héttel kénytelen megszökni és egy biztonságos helyet keresni magának, amíg be nem tölti azt a kort, miután már hozzájuthat a vagyonához. Ám ahogy kiteszi a lábát a házból máris elrabolja őt egy ismeretlen, ám de rendkívül vonzó fiatalember. 

Blake Ravenscroft - aki egy korabeli James Bond - az angliai hadügyminisztériumnak dolgozik. Épp készen áll arra, hogy befejezze a hivatását - mivelhogy pár évvel ezelőtt egy akció során elvesztette a szerelmét és azóta is önmagát ostorozza a baleset miatt -, amikor az utolsó küldetése során a hírhedt kémnő, Carlotta De Leon helyett tévedésből Caroline-t rabolja el. Ám ez óriási baklövést a lány nem köti a férfi orrára, hanem örül a szerencséjének, mivelhogy épp kapóra jön neki ez a félreértés, melynek köszönhetően a férfi otthonában legalább lesz hol lehajtania a fejét, ha szerencséje van, akár több napra is. No és nem mellékesen némi jóleső izgalommal is tölti el, hogy egy olyan titokzatos idegennél rejtőzhet, aki ördögien jóképű és akiről szinte semmit nem tud azon kívül, hogy a brit kormánynak dolgozik.

- Közel egy éve vagyok a nyomában - vetette oda.
Erre már felfigyelt a lány: - Valóban?
- Igaz, azt nem tudtam egy hónappal ezelőtt, hogy kicsoda maga. De miután elkaptam, nem engedem el.
- Nem enged el?
Blake ingerülten nézett a lányra. - Azt hiszi, megbolondultam?
- Nem - felelte Caroline. - Éppen most szöktem meg egy bolondokkal teli házból, jól ismerem a fajtájukat, maga egészen más. 

Szeretem Quinn hősnőit, mert eddig mindegyikük nagyon bájos, talpraesett és éles nyelvű volt... na jó, lehet, hogy volt köztük egy két ügyetlenke is, de ettől függetlenül valamennyien rendkívül kedves és szellemes teremtések voltak olyanok, akik bátran kiálltak az mellett amiben őszintén hittek. És mindezen tulajdonságok Caroline-ra is igazak voltak, amely miatt természetesen már az első perctől kezdve megszerettem őt, míg férfi főhősünknél ugyanezt nem mondhatom el.  Blake-et egy kicsit nehezebben kedveltem meg, őszintém szólva olvasás közben igen sokszor éreztem úgy, hogy de jó lenne egy kicsit megrázni és talán egyszer kétszer még jól bokán is rúgni csak hogy vegye már észre végre, hogy az élet milyen kegyes hozzá, hogy tálcán kínálja számára Caroline személyében a boldogságot. Na persze az is igaz, ha minderre hamar rájött volna, akkor nem is lett volna nagyon miről olvasnunk, akkor meg ugye hol maradt volna a szórakozás, és a szereplőink szerelembe esésének irtó romantikus története, úgyhogy mégiscsak jó volt ez így, ahogy volt.


A két főszereplő természetesen most is hozta a papírformát, mivelhogy legtöbbször csakúgy szikrázott közöttük a levegő, melyek egyrészt a humoros helyzetekben, másrészt pedig az ugyancsak humoros és kedvesen évődő párbeszédekben mutatkoztak meg. És ha már a párbeszédeknél tartunk el kell mondjam, hogy az eddigi tapasztalataim szerint talán ez volt az egyetlen olyan regénye az írónőnek, ahol feltűnően sok volt a csacsogás. Egyébként igazság szerint Quinn mindegyik regényében van egy bizonyos - nem csekély - mennyiségű párbeszéd, ami sokat dob a történeten, de itt néha már olyan érzésem volt, mintha az egész könyv szinte csak három, illetve négy karakter közötti társalgásból állt volna, ami számomra bár nem volt zavaró (mivel mindegyiket roppant mód élveztem), de azért lehet, hogy kevesebb mégiscsak jobb lett volna.

Aki ismeri Quinn írásait az tudja, hogy az írónő a másodlagos karakterek megalkotásában is szépen jeleskedik. Így nem is zárhatom soraim anélkül, hogy meg ne említeném főhősünk könnyed humorú és módfelett tapintatos barátját - James Sidwellt Riverdale márkiját, aki minden jel szerint majd a következő rész főszereplője lesz -, és a pezsgő természetű nővérét Penelopet, a kedvencemről Perriwickről, a diszkrét komornyikról már nem is beszélve - hogy én mennyit nevettem azon a kedves emberen.


Kiadó: Gabo
Eredeti cím: To Catch an Heiress
Sorozat: Agents of the Crown
Fordította:  Dobos Lídia
Oldalszám: 300

A sorozat részei:

1. To Catch an Heiress ~ Hogyan fogjunk örökösnőt
2. How to Marry a Marquis ~ Hogyan fogjunk márkit


2015. szept. 10.

Abigail Gibbs: Vacsora a vámpírral

Amikor két évvel ezelőtt megjelent ez a könyv, akkor szép reményeket fűzve hozzá vetettem rá rögtön magam, bízva abban, hogy ez tuti jó választás lesz. Aztán egy szép napon (ami lehet, hogy nem is volt olyan szép) a kiadó egy közösségi oldalon azt nyilatkozta, hogy nem kívánja folytatni a sorozatot, mely érthető mód rögtön el is vette  a kedvem az olvasástól - mert ugye minek belekezdeni egy olyan könyvbe, aminek úgysem jutok hozzá a folytatásához -, de akárhányszor ott álltam a könyvespolcom előtt azon tanakodva, hogy vajon melyik könyv társaságában töltsek el pár óra felhőtlen kikapcsolódást, mindig rásiklott a szemem erre a kötetre, és bár soha nem vettem le onnan, eldöntöttem, hogy az idén - a vcs kihívás keretében - mindenképp elolvasom, merthogy anno olyan lelkes voltam vele kapcsolatban, hogy csak nem hagyhatom úgy... érintetlenül árválkodni a polcomon.

És nem bántam meg, mert jó könyv volt, szerettem olvasni, hamar a végére is értem a bő 500 oldal ellenére, bár őszintén szólva én kissé elnyújtottan éreztem a történetet, egy erős kezű szerkesztő minden bizonnyal jót tett volna neki - szerintem. Maga a cselekmény egyébként nem volt túl szövevényes, persze volt benne izgalom és akció, egy kis politika és ármány, jóslatok és próféciák, de a fő irányvonal mégiscsak a két főszereplő, Violet és Kasper egymásra találásáról szólt.

A történet egy 17 éves lány Violet Lee körül forog, aki egy este rossz helyen volt rossz időben, mely véletlen örökre megváltoztatta az életét. Violetet egy ősi vámpír dinasztia a Varn család rabolja el, és tartja fogva a palotájukban, egészen addig, amíg el nem dönti, hogy vámpírrá kíván-e változni avagy sem. Ebben az új környezetben a lány hamar felfedezi a vámpírok pazar új világát, melyben ugyan egyaránt vannak jó és rossz - nagyon rossz dolgok – de ez utóbbi ellenpontjaként ott van számára a vámpírok dögös és ritka bunkó hercege, aki természetesen folyamatosan nagy hatással van rá. 

Meg kell hagyni, Gibbs regényében egészen új megközelítésben lehetünk részesei a vámpírok világának, ugyanis a hierarchia legtetején a férfiak állnak, a nőknek alig van beleszólásuk a politikába és úgy egyáltalán bármibe, amit őszintén szólva kissé sérelmeztem. Persze az is igaz, hogy igen nehéz megtalálni a női lét számára megfelelő középutat nemcsak vámpíréknál, de még nálunk embereknél is, de ebbe most ne menjünk bele, mert ez egy egészen más téma, én is csak azért mertem most szóba hozni, mert az eddigi paranormális könyveimnél nem pont ilyen felálláshoz voltam szokva. Szóval Violetet emberként és nőként is úgy kezelik a palotában, mintha csak egy tárgy lenne, és nem egy élő személy. Persze már az első pár oldalon nyilvánvalóvá válik a számunkra, hogy Gibbs vérszívói nem azok a sokak által - beleértve engem is - ismert és kedvelt fényre csillogó fajták, akik az "emberségükről" voltak híresek, hanem olyan kegyetlen lények, akiknek mi, halandó emberek tényleg csupán csak egy ízletes vacsorát jelentünk, úgyhogy e tekintetben sem mondható a könyv egy szokványos vámpíros történetnek.

A főhőst Kaspert be kell valljam nekem nem sikerült megszeretnem. Ő egy arrogáns és hihetetlenül tahó, elkényeztetett vámpírherceg volt, aki ugyan a könyv végére engedi láttatni azon gyengéd érzéseit, amiket már sok-sok éve mélyen eltemetett magában, de az én szívemet ez nem hatotta meg, ettől még nem vált rögtön szimpatikus és megnyerő szereplővé a számomra. Sajnos Violet sem nőtt közel a szívemhez, nem igazán értem, hogy miért is szeretett bele Kasperba - talán a Stockholm-szindrómája miatt -, mindenesetre ők ketten nem lettek a kedvenc párosom, de sebaj, mert volt más, ami miatt letehetetlen volt számomra a könyv. A történetben egyébként van egy átmeneti szerelmi háromszög is, de mire el tudtam volna dönteni, hogy melyik pasinak is szurkoljak már rövidre is zárta az írónő az egészet. Úgyhogy, aki hozzám hasonlóan ódzkodik a hármas felállás veszélyétől megnyugodhat, mert itt nincs túl sok efféle szerelmi nyűglődés.

Íme a külföldi borítók, szerintem mindegyik gyönyörű.

Ami igazán tetszett a könyvben az az emberek és a vámpírok közötti zavaros politikai helyzet és a párhuzamos világok elgondolása volt, mely utóbbiról sajnos alig tudtunk meg valamit, ami kevés információ a birtokomba került, abból ítélve nagyon érdekesnek és egyedinek gondolom az egészet, ezért is lettem komolyabban is kíváncsi a folytatásra... valóban nagy kár, hogy a kiadó elkaszálta a sorozatot.

Szóval mi tagadás, voltak problémáim a könyvvel, a vége felé pedig már erősen úgy éreztem, hogy elfáradt a történet, és talán vele együtt az író is, de ettől függetlenül még így is teljesen magával ragadt ez a képzeletbeli világ és maga a sztori is, úgyhogy azoknak, akik egy többdimenziós világban játszódó igazi, kegyetlen vámpírokról szóló könyvre vágynak, azoknak bátran ajánlom a Sötét hősnő első részét. 

Ja, és a fülszövegben az olvasható, hogy az idei év legérzékibb olvasmánya… hát izé, nem kell ám mindennek bedőlni.
Abigail Gibbs

A sorozat részei:
1. Dinner With a Vampire - Kaspar Varn & Violet Lee
2. Autumn Rose - Fallon, Athenea hercege & Autumn Rose Al-Summers


Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Dinner With a Vampire
Sorozat: The Dark Heroine
Fordította: Gázsity Mila
Oldalszám: 548