2015. febr. 28.

Februári beszezések

Számomra ez a hónap valami borzalom volt. Mindkét gyerekem megbetegedett, a kisebbik 3x is visszaesett, ráadásul a férjem is elkapta ezt a nyavalyás influenzát, úgyhogy ebben a hónapban végig éjszakai műszakban voltam mellettük, melynek köszönhetően napközben folyamatosan álmos, agyilag zokni állapotban leledztem - nemhiába, a kor előrehaladtával már az éjszakázást is sokkal fájdalmasabban és fárasztóbban élem meg, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Kikapcsolódásra, olvasásra természetesen így alig maradt időm, és ha éjszakánként esetleg mégis megpróbálkoztam egy-egy könyvvel, annak az lett a vége, hogy úgy kb. 15-20 oldal után simán bealudtam rajta. Ezért, hogy valami jó is történjen velem ebben a szutyok hónapban, vásárolgattam kicsit magamnak. Épp csak annyit, amennyi jól esett a lelkemnek, és amitől kicsit jobb kedvre is derültem.

Az Álmaim asszonya még tavalyi rendelés volt, csak mivel a kiadó csúszott a megjelenésével, így kicsit lassan ért ide, de a lényeg, hogy itt van. A száz óra sötétséget és az Időfutár első részét a Pagony Kiadó raktársöprési akciójában vettem. Az Időfutárra nagyon kíváncsi vagyok, a Száz óra sötétégre meg már igen régóta vágyom, így amikor lehetőség adódott rá, akkor mindig játszottam is érte a kiadó fb oldalán, de persze egyszer sem nyertem, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen már régóta tudom magamról, hogy nem tartozom a kifejezetten nyerő típusok közé, de ez legyen a legnagyobb bajom :)
A követ lánya szintén egy tavalyi beszerzés volt, pontosabban egy csere, ami csak most ért ide, és Mikó Csaba Veszélyben a Tölgy című könyvéhez is ugyancsak egy akció során jutottam hozzá. Mikó könyvén egyébként sokat gondolkodtam, de annyi szépet és jót olvastam róla, hogy úgy véltem csak megér egy próbát... Hát majd a gyerekek eldöntik, hogy érdemes volt-e áldoznom rá.

A februárt öt könyvvel zártam, amit nem tartok túl soknak, de a március.... Na arról már most tudom, hogy sokkal húzósabb lesz.


2015. febr. 24.

Egy politikai dráma és egy 19. században játszódó bűnügyi sorozat ~ Filmosorozat ajánló

Nemrég a férjem csábítgatott, hogy nézzek vele sorozatot, mert általában, ha ő tévézik, akkor én mindig elvonulok olvasni, amit ő meglehetősen fájlal, mert a férjem az a fajta típus, aki a közös mozizás megrögzött híve. Tudjátok: pattogatott kukorica, egy pohár bor, nasi-masi meg egy kis beszélgetés - igen, jól olvastátok, beszélgetés, mert ő egyszerűen képtelen csendben végigülni háromnegyed órát - mit háromnegyedet, még húsz percet sem - muszáj kommentálnia a történteket, és ki más lehetne az, aki mindezt meghallgatja.... természetesen én. No de nem is a tévénézési szokásainkról szerettem volna nektek beszámolni, hanem két olyan nagyon jó sorozatot ajánlani, amiket nehezen kezdtem el, de hála a férjem kitartó unszolásának (igen, hamut szórok a fejemre) a végén mégis megszerettem.

Az utolsó sorozat, aminek sikerült a fotelhez szegeznie az a Homeland volt, és bár a 4. évad közel sem szólt akkorát, mint az elődjei, valahogy mégsem tudtam félbehagyni, muszáj volt végignéznem, de be kell valljam, hogy nagy csalódást okozott. Ezután egy hosszabb szünet következett, mondhatni űr támadt az amúgy is kicsiny és gyér sorozatvilágomban és akkor jött Kevin Spacey!

Ugye mondanom sem kell, hogy ezt a sorozatot sem akartam nézni, a főcímzene volt az, ami legelőször a képernyő elé vonzott, aztán elég volt pár részt látnom belőle ahhoz, hogy totál rákattanjak és a napi minimum egyszeri 40 perces adagomat - a férjem nagy örömére - a kanapén ücsörögve türelmetlenül várjam. A House of Cards jelenleg a 3. évadnál tart, mely első epizódját február 27-én mutatják be külföldön. Az új szezon plakátja rendkívül jóra sikerült, ugyanis rajtam kívül szerintem másokban is e két ember puszta látványa is már olyan gyilkos indulatokat tud kelteni, hogy részemről akár egy kanál vízben is simán meg tudnám őket fojtani. A Kevin Spacey által megformált Francis Underwood egy velejéig gonosz és gerinctelen, a túlélésért és a hatalomért mindent beáldozni képes washingtoni politikus, aki nem kis célt tűzött ki maga elé, mint az elnöki széket, mely elérésében a hasonló mentalitású felesége Clare (Robin Wright) van mindvégig a segítségére... erre mondják, hogy zsák a foltját. A történetet átszövi a szex, a szerelem, az erőszak és a korrupció, miközben egy előre megfontolt szándékkal - öltönyben és nyakkendőben - elkövetett politikai halálosztásnak lehetünk mindvégig szemtanúi.

A másik sorozat, amire szintén szeretném felhívni a figyelmeteket egy kosztümös, viktoriánus környezetbe játszódó nyomozós történet a Ripper Street. Egy-egy évad nyolc epizódból áll, melyek mindegyike egy önálló bűnesetet dolgoz fel. Az epizódok közötti kapcsolatot a három főszereplő háttértörténete és Hasfelmetsző Jack visszatérésétől való félelem teremti meg. A sorozat számomra elég véres és helyenként igen megrázó, de mivel e kor - az 1880-as évek Londonja - is hasonlóan brutális és kegyetlen volt, így mindezt nem róhatom fel a film hibájának. Mivel a sorozat rendkívül korhű és hangulatos, és a főszerepet pedig nem más játssza, mint Matthew Macfadyen - aki a 2005-ös Büszkeség és balítélet Mr. Darcy-ja volt -, így magától érthető, hogy a képernyő előtt a helyem. A Ripper Street jelenleg a harmadik évadnál tart - hála az Amazonnak -, és hogy lesz-e folytatása, arról sajnos nincs semmi információm.


Ismeritek ezeket a sorozatokat, esetleg nézitek is valamelyiket?

2015. febr. 20.

Kate Furnivall: Árnyak a Níluson

Az idei év várólista-csökkentésének második olvasmánya volt nálam ez a könyv. Hogy megvettem anno két évvel ezelőtt, abba bevallom elsősorban a kötet borítója volt a ludas, persze miután jól kigyönyörködtem magam benne és elolvastam a fülszövegét rögtön vágytam az olvasására is, ezért is landolt e gyönyörű darab nem sokkal a megjelenése után a polcomon.

Mivel ez volt az első könyvem a szerzőtől, így nem igazán tudtam, hogy mire is számíthatok. Amit mindenképp reméltem és vártam, hogy a karosszékem kényelméből egy olyan kalandos utazásnak lehetek majd részese, amely az általam mindig is csodált Egyiptom bámulatos világába, és végtelen homoktengerének forró pusztaságába repít majd el engem, arra a helyre, ahol az emberek nagy isteneket tiszteltek, hatalmas templomokat és piramisokat építettek. És bár részben ugyan megkaptam mindezt az életérzést, de maradandó élményt sajnos mégsem tudott nyújtani számomra a könyv.

Pedig a szereplők szimpatikusak voltak, különösen Jessica, akitől még gyerekkorábban szakították el a kisöccsét. Amikor Jessica hétéves volt, akkor egy éjszaka a fivére rémült sikolyára ébred, s mikor másnap reggel nem találja őt a szobájában, a szülei csak annyit mondanak róla, hogy elment. Nem érdekelte őket, hogy mit érezhetett a kislány a testvére elvesztése miatt, nekik csak az volt a fontos, hogy a beteg gyermekük Georgie helyett egy egészséges kisfiuk legyen… így került hozzájuk Timothy. Húsz évvel később (1932-ben) Jessie-t még mindig rémálmok gyötrik. Valójában sosem heverte ki, hogy gyerekkorában elszakították imádott öccsétől, de az idő múlásával a fogadott testvérét Timothyt is őszintén megszerette. A régészettel és egyiptológiával foglalkozó Timnek azonban egy nap hirtelen nyoma veszik és olyan Sherlock Holmes utalásokkal teli rejtélyes üzeneteket hagy maga után, ami alapján Jessica biztosan a nyomára bukkanhat. Így Jessica útja egyenesen a gyönyörű és lázongó Egyiptomba vezet, mely veszélyes útra szerencsére Sir Montague Chamford, az elszegényedett arisztokrata kíséri el és ajánlja fe a segítségét. Monty-val kapcsolatban kezdetben nekem nagyon ambivalens érzéseim voltak, mivel a legelejétől fogva tudható volt róla, hogy sokkal többet tud Tim eltűnéséről, mint amennyit abból elárul. De a Jessica iránti visszafogott érdeklődését és tiszteletteljes közeledését annyira romantikusnak és elbűvölőnek találtam, hogy igazából soha nem gondoltam, hogy bármivel is ártani tudna a lánynak. A történetet tovább bonyolította az a tény, hogy Jessicanak fogalma sem volt arról, hogy Timothy már évek óta kapcsolatban van az ő eltűnt öccsével, mert ami annak idején Jessie-nek nem sikerült az Timnek igen, nevezetesen sikerült kiderítenie, hogy melyik intézetbe záratták be a szüleik Georgie-t gyerekkorában.

Georgie-ról a kezdetektől fogva gyanítható volt, hogy valami nem stimmel, de az írónő soha nem nevezte meg a fiú betegségét, ami szerintem autizmus volt. Abban az időben még nem volt divat az autizmus szó, az ebben a betegségben szenvedő embereket mindig valamilyen intézménybe dugták be, úgy ahogy ezt Georgie-val is tették.

A történet egyébként végig két szálon fut, ami aztán a könyv csúcspontján összetalálkozik. Az egyik szálon Jessica nyomozását és Monty-val való romantikus kapcsolatát követhetjük nyomon, míg a másikon a Georgie és Tim között létrejött erős és megbonthatatlan kötelék kialakulásának lehetünk szemtanúi.

A könyv cselekménye és hangulata érdekes volt a számomra, volt, hogy teljesen magával ragadt és repített oldalakon át, majd hirtelen elengedett, és totál érdektelenségbe fulladt részemről az olvasás. Ez utóbbi érzés főleg a kötet elejére volt jellemző, méghozzá olyannyira, hogy az is megfordult a fejemben, hogy esetleg félreteszem kicsit a könyvet, mert lehet, hogy nem épp a legmegfelelőbb időben került a kezembe, de ismerve magamat tudtam, hogyha ez megtörténik, akkor soha a büdös életben nem fogom újra elővenni. Úgyhogy folytattam tovább, ami végül is nem volt nagy kihívás, mert az események előrehaladtával egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon hol és hogyan talál majd rá Jess Timothyra - ha egyáltalán rátalál. És amikor végre a cselekmény helyszíne Londonból átkerült Egyiptomba, onnantól kezdve minden problémám megoldódott, ugyanis engem Egyiptom teljesen elvarázsolt. A piramisokat, a királysírokat, Karió és Luxor csodás kincseit, az ásatásokat, a régészeti leleteket és a Nílus látványát , mind-mind annyira lenyűgözőnek és mi tagadás kicsit misztikusnak is találtam – hiszen mégiscsak egy letűnt kor és annak kultúrájáról van szó -, hogy ahogy elképzeltem magam előtt e képeket rögtön elhatalmasodott rajtam az időtlenség kellemes és ellenállhatatlan érzése, és én ezt az érzést imádtam. Úgyhogy igazából számomra a helyszín volt az, ami a könyv zamatát adta. 
A külföldi borítók mindegyike csodálatos, nem tudok kedvencet választani közülük.

Szó mi szó, nehezen nyert meg magának a történet, de a végére mégis megszerettem. Igazság szerint csak a közepétől kezdtem el komolyan élvezni a történetet, az eleje kissé döcögősen indult a számomra. Egyébként minden megvolt benne, ami egy jó történethez szükséges; kaland, izgalom, romantika, gyilkosság, titkok, hiteles történelmi háttér és egzotikus környezet, de ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy ezeket az alapanyagokat az írónőnek nem sikerült kellőképpen csomómentesre összegyúrnia. 
Kate Furnivall


Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Shadows on the Nile

Sorozat: -
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 480


2015. febr. 14.

Louise Walters: Levelek a bőröndből

Minden családnak megvannak a maga történetei, melyek mindegyike fontos valakinek. Az én néhai dédnagyapám például nagyon szeretett kártyázni, csodás cipőket készített és állítólag gyönyörű hangja volt. A dédikém - aki még ma is él - rengeteget szokott mesélni róla, és a gyermekkori háborús emlékeiről is, azokról a napokról, amikor az édesanyja a nővérével együtt felparancsolta őket a padlásra, vagy ki az udvar végén lévő góré mögé, ha jöttek este hozzájuk az orosz katonák „látogatóba”. És ezek csak apró morzsák, azokból a hihetetlen anekdotákból, amiket már kismilliószor hallottam egy-egy családi vacsora vagy ebéd alkalmával, és amiket a mai napig is még legalább ennyiszer képes lennék meghallgatni tőle. Mert ezek az emlékek már az enyémek is, hozzám nőttek az idő folyamán, a sajátomnak érzem őket, és fontosak nekem. Ezért is sejtem, sőt tudom, hogy mit érezhetett Roberta, amikor a nagymamájának egy régi könyvekkel teli bőröndjében egy megsárgult levelet talált, melyet a néhai nagyapja írt a ma is élő nagyanyjának Dorotheának.

"1941, február 8.
…Bocsáss meg nekem, Dorothea, azért, hogy én nem tudok megbocsátani neked. Amit teszel ezzel a gyerekkel, ennek a gyermeknek az anyjával, az hiba. Hibázol, mint ahogy az is vétség, hogy el vagyok szakítva a hazámtól, és talán sosem térhetek vissza...
...Percekkel azután, hogy megismertelek, már a házasságra gondoltam. De ez nem lehetséges. Te egy tiszteletreméltó nő vagy, de ez a dolog, amit művelsz, a tisztelettől messze van"

E levél elsőre értelmezhetetlen volt Roberta számára, mivel eddig ő mindvégig úgy tudta, hogy a nagyszülei – ha csak egy rövid ideig is -, de boldog házasságban éltek, de ebből az írásból egyértelműen az olvasható ki, hogy egy ismeretlen nő és annak gyermeke miatt nem vehette feleségül a nagyapja a nagyanyját. Ráadásul a levél 1941-es keltezésű és az ő tudomása szerint a nagyapja Londont védve halt meg 1940 novemberében. Rengeteg kérdés kavarog Roberta fejében, melyeket olyan szívesen megkérdezne a nagymamájától, de fél megtenni, mert van hogy még őt sem ismeri fel, amikor látogatóba megy hozzá az öregek otthonába, így hogy is emlékezhetne pontosan a férje ezen levelére? És, míg Roberta abban reménykedik, hogy az apjától vagy a nagymamájától megtudja családja régi titkát, addig az olvasó szeme előtt megelevenedik Dorothea valódi története.

A regény két idősíkon játszódik, melyben Dorotheáé volt a múlt, Robertáé pedig a jelen. A két nő közül Dorotheát éreztem közelebb a szívemhez, akit - azok után a hihetetlen fizikai és lelki megpróbáltatások után, amiken a háború során keresztül kellett mennie - bámulatos erővel rendelkező erős nőnek tartottam. Lehet, azért mert már anya vagyok, vagy mert én is mindent megtettem volna annak idején hogy gyermekem legyen, tökéletesen bele tudtam élni magam Dorothea helyzetébe, és át tudtam érezni a gyermekáldás utáni vágyát. Sőt úgy gondolom, hogy én is ugyanazt tettem volna az ő helyében, mint amit ő is cselekedett.

Robertáért bevallom már egyáltalán nem rajongtam, ennek köszönhetően a róla szóló fejezeteket is kevesebb lelkesedéssel olvastam. Ellenben az ő részeinek az eleje sorozatosan elvarázsolt, mivel azok mindig olyan régi és megsárgult levelek, levelezőlapok és fényképek leírásaival kezdődtek, amik különböző emberek és családok szomorú vagy épp nagyon vidám életdarabkáit rejtették magukban. Roberta ugyanis egy antikváriumban dolgozott és az értékesítésre behozott könyvek leporolása közben mindig ilyen csodás kincsekre talált, amik kidobására nem tudta rávenni magát, hiszen úgy gondolta, hogy ezek az apró leletek egykor biztos sokat jelentettek valakinek, ezért is kezelte őket féltő gonddal és őrizte meg mindegyiket. 

Összességében kellemes csalódás volt számomra a könyv, amolyan édesen szomorú, igazi léleksimogató történetnek éreztem. Szerettem a romantikáját, ami minden erőltetettség nélkül varázsolt el és Dorothea esetében bizony össze is törte a szívem. Szerettem a történet lassú tempóját és a kicsit mélabús atmoszféráját, és őszintén sajnáltam, hogy a végére érve el kellett engednem a szereplőket, akik történetében még olyan szívesen maradtam volna pár napot.
Külföldi borítók (katt a képre a nagyításért)


Igazából haragszom kicsit magamra, hogy ilyen sokáig halogattam a könyv olvasását, de mentségemre legyen mondva, hogy amikor megláttam az újdonságok között rögtön lelkesedtem érte, de balga mód hagytam magam befolyásolni a megjelenés utáni néhány negatív kritika által, amik bizony jócskán visszavetettek a lelkesedésemből. Pedig óriási hiba lett volna részemről kihagyni Louise Walters első regényét, mert ritkán akad az ember lánya ilyen kellemes stílusú olvasmányra. Dorothea története annyira magával ragadt és olyan puhán ölelt körbe - miközben egy kicsit meg is ríkatott a végére -, hogy egy meleg takaróval és egy forró teával a kezemben bármikor újra tudnám olvasni.

Louise Walters

Ui.: Sajnos a hazai könyvborító nagyon nem nyerte el a tetszésemet, a külföldiek közül talán a 4. és a 6. az, amit el tudnék képzelni a történethez, de mivel az utolsóval már jelent meg nálunk könyv, így kizárásos alapon marad a napsütéses negyedik.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Mrs Sinclair's Suitcase
Sorozat:-
Fordította: Farkas Eszter
Oldalszám: 336

2015. febr. 10.

Versek, amik megérintenek....

Szép Ernő (Huszt, 1884. június 30. – Budapest, 1953. október 2.) magyar költő, regényíró, újságíró, színpadi szerző, elbeszélő. Nevét ma egy drámaírói díj viseli.


‪Szép Ernő:‬ Én így szerettem volna élni

  Én úgy szerettem volna élni
  Minden halandóval beszélni

     Mindenkinek nevét kérdezni  
Mindenkinek szívét érezni

                                                A járdán osztani virágot
                                                 Tegezni az egész világot

                                              Megsimogatni ami állat
                                                Érinteni minden fűszálat

                                                  Imádni végtelen sereggel
                                                    A napot ha fellángol reggel

                                                 És énekszóval összejönni
                                                   Az esti csillagnak köszönni

                                                    S testvéri csókkal hazatérni
                                                     Én így szerettem volna élni.


2015. febr. 8.

Réti László: Kaméleon ~ (Kaméleon 1.)

Aki követi a blogomat, az tudja rólam, hogy a krimi műfaja igen távol áll tőlem – nem rendelkezem e téren széleskörű tapasztalattal és bevallom nem is nagyon érdeklődöm iránta - így nagy valószínűséggel soha nem is vettem volna a kezembe ezt a könyvet, ha néhány, velem hasonlóan jó ízlésű (ha-ha-ha ezt nem hagyhattam ki) molynak maradéktalanul el nem nyerte volna a tetszését. Ezért döntöttem hát úgy, hogy én is teszek vele egy próbát, és bizony azt kell mondjam, hogy az író iszonyatosan meglepett, mert magam sem gondoltam volna, hogy ez a könyv nekem ennyire fog tetszeni.

Amikor Cameron Larkint a San Diego-i gyilkossági csoporttól kényszerpihenőre küldik, visszaköltözik álmos szülővárosába Great Fallsba, ahol az érkezése után nem sokkal az egykori akadémiai barátja a segítségét kéri egy szövevényes gyilkossági ügy felgöngyölítésében. E csodás hegyek közt, egy farmon csúnya gyilkosság, minden jel szerint családon belüli erőszak történt, melyben egy rettegésben tartott szerencsétlen fiú ölte meg hirtelen felindulásból alkoholista apját. A nyomozás rutin ügynek látszik, hiszen a feltételezett tettes már megvan, Larkinra már csak a helyszíni munkák vártak, de ő szimatot fogott és érezte, hogy itt valami nagyon bűzlik. Az a rohadt nagy készségesség, amivel a fiú bevallotta az apja meggyilkolását nem tetszett neki, és úgy gondolta, hogy egy kicsit mélyebbre ás az ügyben. Nos, ez az ásás olyannyira jól sikerült, hogy néhány piszkos családi dolog felkutatása után, a szereplők is elkezdtek hullani, mint a legyek, nem kicsit növelve ezzel Montana gyilkossági statisztikáját.

A halottkém megvakarta az állát.
Nézze, mi itt Great Fallsban... hogy is mondjam? Nem vagyunk hozzászokva a nagyvárosi bűnözéshez, érti? Mióta maga megjelent, négy nap alatt a negyedik hullát helyszíneljük, és ebből kettő gyilkosság, a harmadik és a negyedik valószínűleg gyilkosság.

Kezdem azzal, hogy a történet főhőse Cameron Larkin őrmester nem egy mindennapi figura volt. Amellett, hogy túlságosan sűrűn nézett a pohár fenekére – amitől lehet, hogy ez most hülyén fog hangzani, de mintha némi alkoholgőzt éreztem volna a könyvön keresztül kipárologni - megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett a furcsa, mondhatni gusztustalanul csiricsáré nyakkendők, no meg a nagymellű nők iránt. Bár ez utóbbi vonzalma szerintem simán megmagyarázható. Larkin kissé öntörvényű fickó volt, ami - mivel főszereplőről lévén szó - könnyen megbocsátható neki csakúgy, mint a kegyetlen őszintesége, a másokkal és a magával szembeni cinizmusa, valamint a csípős nyelve. Melyeket persze nem jellemhibaként rovok fel a számára, hiszen épp ezek miatt a tulajdonságai miatt kedveltem meg őt, de ami végül is mégis a baromira bírom ezt a pasit irányába billentette el számomra a mérleg nyelvét, az az utánozhatatlan fanyar humora volt. Imádtam Larkin beszólásait, a magában folytatott belső monológjait, és hogy a poénjai mindig ültek, a szövege pedig végig dinamikus volt.

A krimiszálat tekintve a történet logikus volt, izgalmas és fordulatokban gazdag, és bár már a legelejétől kezdve megvolt a saját magam kis gyanúsítottja, ennek ellenére az írónak mégis sikerült úgy megcsűrnie és csavarnia a szálakat, hogy a könyv végére tényleg meglepődtem az események alakulásán. Larkin sokszor került veszélyes helyzetbe és én imádtam ezeket a részeket, mert ő is - mint ahogy mindenki más - sebezhető volt benne. Tulajdonképpen szerencsés fickónak volt mondható, bár némi rejtett tehetségre és egy nagy adag egészséges életösztönre is szüksége volt ahhoz, hogy mindig mindenből ki tudta vágni önmagát, de ettől függetlenül még véletlemül sem mondanám őt szuperzsaruank, mely apróság miatt vált igazán hihető karakterré a szememben. Egyébként a részletes leírások alapján - nemcsak a hullákat, de őt is - simán el tudtam képzelni magam előtt, mely információk alapján bizony nem volt túl okos, és túl erős sem, kívánatos férfinak meg aztán végképp nem volt mondható. Úgy nagyjából a nagy átlag közepén helyezkedett el, egy tízes skálán talán hat, hat és felet, ha egy kicsit rádolgozott volna a külsejére, akkor maximum hetet kaphatott volna. De ez utóbbiak tulajdonképpen teljesen lényegtelenek, mert nem Larkin külseje, hanem az egyénisége volt az, ami igazán szórakoztatóvá és élvezhetővé tette a könyvet.  

Egyébként, ha nem tudtam volna, hogy a regényt egy pasi írta, akkor is rögtön kitaláltam volna a stílusából és a humorából. Ahogy pedig utána is olvasgattam kicsit Réti Lászlónak, nem kis meglepetésként ért a tény, hogy nemcsak elméleti síkon, hanem testközelből is ismeri a nyomozások világát, mivel maga is éveken át nyomozott gyilkossági és rablási ügyekben. Úgyhogy nagy valószínűséggel ennek köszönhető a bennfentesek szakmai hitelességének érzete a könyvön és a nyomozás leírásának részletessége - főleg a halottkémi feladatoknál és a hullák sérüléseinek orvosi nyelven történő ismertetésénél.
Réti László

Összességében a Kaméleon remek szórakozás volt, amit azon olvasóknak ajánlok, akik egy igazán szórakoztató és humoros krimire vágynak. Én pedig már be is készítettem a sorozat második kötetét, hogy egy újabb, remélhetőleg kevésbé alkoholgőzös randira induljak Larkin őrmesterrel.

A sorozat részei


1. Kaméleon


Kiadó: Ulpius
Cím: Kaméleon
Sorozat: Kaméleon
Oldalszám: 576


2015. febr. 2.

Könyvek, amiket várok #27

Igaz, hogy a Pagony ifjúsági kiadója a Tilos az Á Könyvek nem épp az én korosztályomat célozza meg a kiadványaival - hanem a gyerekkorból éppen kilépő, már kamaszodó fiatal olvasókat -, ennek ellenére én mégis nagy érdeklődéssel és kíváncsisággal fordulok szinte az összes könyvük felé, melyek az eddigi tapasztalataim szerint meglepően sokszínűek. Nagy örömömre pár nappal ezelőtt a kiadó volt oly kedves és megosztotta a közösségi oldalán az idei év első felére vonatkozó terveit, mely információk átböngészése után bátran mondhatom, hogy baromi jó könyvekkel rukkolnak elő a számunkra.

Itt van például ez az amerikai szerelmes és punkos történet Rachel Cohn és David Levithan tollából a Nick & Norah végtelen éjszakája, amely igen erősen birizgálja a fantáziámat. Ráadásul a könyvből 2008-ban film is készült, igaz az imdb-n csak 6.7 pontot kapott, ami nem túl biztató, de ettől függetlenül még lehet megéri megnézni. De ezt ráérek még eldönteni a könyv elolvasása után is.

"Te mit csinálnál, ha életed első szerelme a szakítás után közvetlenül megjelenne egy másik pasival a koncerteden? Ha még nincs ötleted, eláruljuk mit tett Nick. Mielőtt még az exe odaért volna hozzá gratulálni a frenetikus koncerthez, megkér egy lányt a közönség soraiból, hogy legyen egy kicsit a barátnője. Nem tudhatja, kivel kezdett, de ki fog derülni. Mégpedig egyetlen pörgős éjszaka alatt! Szóval csak 16 éven felülieknek!"

A kiadó nagy meglepetése Mán-Várhegyi Réka - aki első felnőtteknek szóló könyvével a Boldogtalanság az Auróra-telepen címmel számos díjat nyert - most a kamaszoknak szóló regényt írt A szupermenőket, mely fülszövege alapján úgy gondolom, hogy egy csipetnyi humorba csomagolt komoly történetre számíthatunk, de ez majd csak a könyv elolvasása után derül ki pontosan.

"Azzal indítunk, hogy a főhőst Marcinak hívják, de persze lány, mert eredetileg a Marcellina nevet kapta, aminél még azt is jobban szereti, ha fiúneve van. Anyu és apu sok veszekedés után elváltak, a nagy, polgári lakás után most egy kis lakótelepi lakásba költözött Marci, anyu és Marci nővére, Helga. Marcit nem vették fel komolyabb suliba, csak egy nem annyira jóba, ahova ráadásul fél órát kell utazni. De legalább meg lehet ismerkedni a szintén messziről bumlizó különc csajokkal, Laurával és Hajnival. Az iskola nem olyan gázos, ők hárman viszont kilógnak az sorból, és szeptember végére kénytelenek szembenézni az egyértelművel: egyáltalán nem menők. És ami tarthatatlan, az tarthatatlan!"

Aztán itt van a kiadó első német nyelvből fordított könyve Rolf Lapperttől a Pampa Blues, melyre a tartalma alapján roppant kíváncsi vagyok, úgyhogy már ezt is alig várom, hogy megjelenjen és olvashassam.

"Egy finom nyelvezetű, abszurd humorú, meglepő fordulatokban bővelkedő regényről van szó, ami méltán került fel idén az IBBY Honour Listre, húúú-húúúúú! Mint a finoman árnyalt, különleges hangulatú könyveket, nehéz elmesélni, mert a lényeg csak olvasás közben jön át. Hogy csak egy példát említsünk: Tudjátok, van egy árva kisfiú, akit a nagynénjéék nevelnek a vidéki Angliában, aztán valami varázslóiskolába kerül… Mi van??? Szóval a Harry Potter sem attól jó, hogy három mondatban elmeséljük a tartalmát, de azért egy kis ízelítő aPamba Bluesból: Benjamin Schilling egy tíz főt számláló faluban tengeti életét. Az anyja lelépett körbeutazgatni Európát, ő meg vigyázhat a magatehetetlen nagyapjára a semmi közepén, ahol az egyetlen nő Anna, a fodrász. Nincs hova elmenni, nincs kivel és mivel – a kilátástalanságot egy átutazó lány töri meg, akinek elromlik a kocsija. Illetve elrontja a kocsiját... Ki mit titkol a másik elöl?" Beleolvasó

Azok, akik szerették Markus Zusak A könyvtolvaj című regényét biztosan örülnek az író Underdog-trilógiájának, melynek első része idén tavasszal érkezik hozzánk.

"Cameron Wolfe tizenöt éves, a legkisebb fiú egy szegény, háromgyerekes családban. Hatalmaskodik rajta a bátyja, piszkálja az apja. Kétségbeesésében majdnem belekeveredik egy rablásba, de aztán beáll az apja mellé dolgozni. Beleszeret egy lányba, és elkezd felnőni, megérteni a felnőttek zavaros viszonyait, hatalmi játszmáit. Szóval minden kamasz álma lesz ez a könyv, mert pont arról fog Cameron beszélni, amiről mindegyikőtök beszélget a barátaival."

A következő könyv, amire ismét rámozdulnék - bár a felsorolt könyvek közül ezen vacilállok a legjobban - egy holland írótól, Marion van de Coolwijktól származik és a Mázlis csajok címet viseli. A Goodreads szerint egy 10 részes sorozatról van szó... pfff. Ez nekem kicsit sok, egy trilógiába könnyebben kezdenék bele.

"Három 16 éves lány, mindegyikük árva, kap egy-egy levelet a születésnapján, hogy jelenjenek meg ekkor és ekkor, itt és itt. Joan gazdag családban nőtt fel, el van kényeztetve, Hanna egy nagy, befogadó családban, van még három örökbefogadott tesója, és mindenben kitűnő, Tanja pedig egy igazi lázadó, aki intézetben nőtt fel és senkiben sem bízik. Az igazi apjukat nem ismerik. A megbeszélt helyen az anyjuk levele várja őket. Kiderül, hogy ikrek, és egy híres rocksztár az apjuk. A lányok megismerkednek, és csavarokban bővelkedő nyomozásba kezdenek a papa után. Garantált az izgalom, a feszültség, szóval valószínűleg függőséget fognak okozni rocksztár apa és lányai."  

És a bejegyzésem legvégére hagytam azt a regényt, amit mind közül a legeslegjobban várok - és aminek az első részétől a Tesla padlásától teljesen odavoltam - ez pedig Eric Elfman Akcelerátus-trilógiájának második kötete, ami az Edison pincéje címen fog majd megjelenni, remélhetőleg minél hamarabb.

"Nick hiába igyekszik titokban tartani, az Akcelerátus is tudomást szerez róla, hogy a Nick padlásán talált különös holmik valójában Nikola Tesla találmányának, a Nagy Hatótávolságú Energiakibocsátónak az alkatrészei, amely képes ingyenes energiát biztosítani az egész bolygó számára. Nick dolgát számos akadály nehezíti. Rá kell jönnie például, hogy Caitlin közelsége egészen különös hatással van rá. És közben az Akcelerátus sem tétlenkedik."

Számomra ezek voltak azok a könyvek, amiket a kiadó kínálatából érdekesnek találtam, de ha a fent említetteken kívül a többi újdonságukra is kíváncsiak vagytok, akkor ezen az oldalon tudtok mazsolázgatni, ahol biztos vagyok benne, hogy mindenki talál majd valami fogára valót.

2015. febr. 1.

Januári beszerzések

A tavalyi évben ez a könyvbeszerzős rovatom sajnos súlyosan elvérzett, melynek több oka is volt. Egyrészt annyi új könyv került a polcomra, hogy azt a tömérdek mennyiséget még magam előtt is szégyelltem, nemhogy még a nagyközönség elé is tárjam, rongyrázásnak éreztem volna mindet kipakolni. Másrészt pedig még mindig úgy érzem, még ha ezzel ki is lógok a sorból, hogy a sanyargassuk magunkat és vásároljunk minél kevesebb könyvet életvitelnek sajnos továbbra sem tudok hódolni, mivel nem érzem bűnnek azt, ha egy hónapban több könyvet is megveszek magamnak, ellenben azzal a három szelet tortával, amit épp tegnap este dörgöltem be filmnézés közben. Én úgy gondolom, ha egy könyvmoly könyvet vásárol, az a világ legtermészetesebb dolga, hiszen ezzel nemcsak magának, hanem a kiadóknak is nagy örömöt tud szerezni, úgyhogy én továbbra is - erősítve a kisebbséget - maradok a szabad rablás megszállott híve - természetesen megpróbálok a józan ész határain belül maradni - és továbbra is minden új szerzeményemnek lelkiismeret-furdalás nélkül örülni, és nem hamut szórni léptem nyomon a fejemre, ha elcsábultam egy-egy szépség kapcsán. Szóval ebben a szellemben szeretném újraindítani ezt a rovatot, és majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle.

Az idei évem legelső szerzeménye Juliette Faytól a Karjaidban volt, amit egy kedves barátnőmtől kaptam születésnapomra, és aminek nagyon örültem, hamarosan sort is kerítek majd rá. A Házas-társas és a Go-go girl nyomoz könyveket az Erawan akciójában vettem, darabját 1600 forintért. Az utazó házasságközvetítő 2. és 3. részét pedig szintén egy kedves barátomtól kaptam, már nagyon régóta ácsingóztam mindkettőre, úgyhogy nagy örömmel fogadtam őket.
Februárra egyelőre még nincsenek terveim, bár már van egy előjegyzésem a Líránál és lehet, hogy más könyvek is be fognak még esni hozzám, de hogy mik és hogyan, az majd csak a következő hónap végén derül ki pontosan.