2013. jún. 28.

Szolgálati közlemény

Kedves Olvasóim!
Biztosan sokan értesültetek már hírről, miszerint a google, július elsejével megszünteti a reader szolgáltatását, ami az jelenti, hogy azokat a blogokat, amikre eddig feliratkoztatok már nem láthatjátok egy csokorba összegyűjtve a blogolvasóban. Természetesen, mint mindenre, a követéseitek megtartására is van megoldás, méghozzá nem is egy, hanem rögtön vagy öt, amikről Nancy blogján tudtok részletesebben is tájékozódni. 

Az én választásom a bloglovin' nevű sitera esett, ami futótűzként terjedt végig a blogok között, mert ugye a csordaszellemnek hihetetlen ereje van ám, és hát azt kell mondjam, hogy tényleg nem is olyan rossz ez az újdonság, mint ahogyan azt elsőre gondoltam. Persze néhányat azért aludnom kellett rá, hogy ilyen véleménnyel legyek róla. 

Szóval azoknak, akik továbbra is szeretnének a blogom olvasói maradni, és hozzám hasonlóan a bloglovin' mellett döntenek, azok használják bátran a következő gombot a feliratkozáshoz:
 

Follow on Bloglovin

Akik pedig a facebookot részesítik előnyben azok a Szilvamag olvas facebook oldalamon keresztül értesülhetnek az új bejegyzéseimről. 


Mindegy, hogy melyikre esik a választásod, én mindkét helyen szeretettel várlak!




2013. jún. 26.

Jennifer Ashley: Lady Isabella botrányos házassága

Az úgy volt, hogy vizsgára készülve a finisbe érve, pihenésképpen leültem egy szelet sütikével a tévé elé, mondván, mindegy mi megy benne, csak ártson.  És hát ez így is történt, ugyanis épp valami hihetetlen izgalmas és szexi szappanopera kezdődött, amiben már a főcímében annyi kigombolt ingű és napbarnított Hose Armando rohangált, hogy meglepetésemben majd kiesett a kiskanál a kezemből és rögtön el is gondolkodtam azon, hogy vajon hány szerencsétlen(?) nő nézi ezeket a sorozatokat és élvezik annyira, hogy már egyetlen rész elmulasztása is komoly fizikai fájdalmat okozhat nekik. Igazából már a főcím és annak aláfestése kiverte nálam a biztosítékot, ami a későbbiekben csak fokozódott, amikor a főszereplő egy, ha nem két számmal kisebb ingben - amit csoda, hogy az a pár gomb, amit rendeltetésszerűen begombolva használt, stabilan tartott azon a guszta és izmosan kidolgozott napbarnított testén, szóval egy ilyen pasi rohangált a homokos tengerparton - olyan szűk naciban, hogy ha azt részletezném, tuti belepirulnék -, miközben természetesen pajkos és mindenképp sokat sejtető mosollyal kergette a kissé túlfestett és szűzies hősnőnket....

Na de lányok, mielőtt még itt menthetetlenül belehergelném magam a látottak ecsetelésébe, visszatérek inkább arra, amit ebből az egészből végül is ki akartam hámozni, miszerint egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy hiába éreztem ezt az egész szappanoperás kifacsart világot rettentő mókásnak és abszurdnak, valahogy mégsem akaródzott felkelnem a kanapéról, hanem bizony a film végéig odaragadtam a tévé elé. Sőt! Tovább megyek. Még az is megfordult a fejemben, hogy megnézem, hogy mikor lesz a következő része eme páratlan sorozatnak, de szerencsére időbe észbe kaptam és próbáltam magamban elnyomni ezt a múló szeszélyt, miközben arra koncentráltam, hogy tulajdonképpen mindez csak az én megtépázott idegrendszerem megnyugtatására szolgáló természetes gyógymód egy fajtája, amit semmiképp nem szabad túlzásba vinni. Azonban ha mélyen magamba nézek, akkor bizony be kell látnom, hogy nem tudom és igazából nem is akarom meg- vagy letagadni a Paula és Paulinán nevelkedett énemet, ami  bizony néha előtör belőlem, és be kell valljam, hogy én ezt egy cseppet sem bánom, sőt mértéket tartva inkább még élvezem is azt. Ezt a kis kitérőt csak azon célból tettem, hogy legyen mire visszautalnom a későbbiekben, és ezennel most egy jól irányzott és mindenképp nőies kanyarral rátérnék végre Lady Isabellara és az ő skót párjának a történetére. 

Be kell valljam, hogy nem igazán rajongok a skót pasikról szóló történelmi romantikusokért (ezen a szoknyás dolgon valahogy nehezen tudom túltenni magam, én inkább a londoni bálokat és sétakocsikázásokat részesítem előnyben),  de persze egy nem épp nekem fekvő vizsga után, miután az agyam mindenféle szűrés nélkül bármit képes bekajálni (lásd fent említett szappanopera!), gondoltam itt az alkalom, hogy a már két hónapja elkezdett Ashley könyvet végre befejezzem.

Lady Isabella és Lord Mac Mackanzie három évnyi viharos és szenvedélyes házasság után külön váltak.  Mac, akkor egy züllött művész volt viharos hírnévvel, aki nem vetette meg az italt, de mentségére legyen mondva a nők tekintetében, mindig hű maradt a feleségéhez. Őszintén és szenvedélyesen szerették egymást, de Isabella nem bírta elviselni Mac kicsapongásait és gyermekük elvesztése után elérkezett arra a pontra, hogy tovább már nem bírta és elhagyta a férjét. Mac azóta megváltozott és jó útra tért, ezek után már minden csak Izabellán múlott.

…elhidegült férjének szépsége szíven ütötte. Mac skót szoknyát viselt, kopottat és festékfoltosat, deréktól felfelé pedig teljesen meztelen volt. A műterem hűvös levegőjének dacára felsőteste verejtéktől csillogott; bőre lebarnult a napfényes kontinensen töltött nyári hónapok alatt. Fejére cigány módra piros kendőt kötött, hogy védje haját a festéktől. Mindig is ez volt a szokása, hasított az emlék Isabellába. A kendő kiemelte Mac markáns arccsontját, vonzó vonásait. Még a durva és viseltes, festékpöttyös csizma is kedvesen ismerős volt Isabella számára.

Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én ez alapján magam elé képzelem Macet; kockás szoknya, piros fejkendő, csizma és más semmi, akkor olyan komolytalanná válik számomra a karaktere. Igazából az, hogy egy férfi kiltet visel, szó se róla igen hatásos, de én mégsem találom férfiasnak és vonzónak. (Kivételek persze ez alól is vannak, mint azt khm.. ez a kép is mutatja... )

De a legnagyobb problémám nem is ez volt a regénnyel, hanem maga az alapötlet, miszerint ebben a történetben nem két egymás számára ismeretlen ember szerelmének a kivirágzását láthattuk, hanem már egy kész kapcsolatot kaptunk, amit tulajdonképpen csak helyre kellett hozni, hiszen a vonzalom és a szerelem már adott volt. Az ilyen típusú történeteknél mindig eszembe jut, amit a nagyanyám mondogatott volt, és amire egyébként idővel én is rájöttem, hogy csak a töltött káposzta jó „felmelegítve”. Persze akadnak kivételek, mint azt Isabella és Mac története is mutatja, de számomra ezek a felmelegített kapcsolatok közel sem olyan izgalmasak és romantikusak, mintha például egy véletlen találkozás folytán kibontakozó szerelmi történetet olvasnék.
  
Az előző részhez hasonlóan itt is körülbelül a könyv felénél volt egy kis izgalom, aminek kifejezetten örültem, mivel ezáltal legalább egy minimális cselekménye is volt a történetnek, ami okot adott arra, hogy ne hagyjam ismételten félbe a könyvet. Az írónő szóhasználata is szimpatikusabb volt most, mint az előző könyvében az erotikus jelenetekkel pedig ismét oly bőkezűen bánt, hogy az már számomra túl sok volt... nem ok nélkül mondják, hogy a kevesebb, néha több.

Ami viszont feltűnt és amit már az első rész értékelésénél is említettem, hogy a Mackenzie fiúk nem épp angyalok. Míg Ian „őrült” volt, addig Mac egy alkoholista, bár ebbe a korszakába az írónő nem engedett betekintést az olvasó számára, amit bevallok kissé sajnálok, mivel szívesen olvastam volna pár fejeztet nem csak a jó útra tért, de a démonjaival küzdő Macről is.
Igazából úgy érzem, hogy nem sok értelme van tovább boncolgatni a regényt, hiszen szinte semmi nem történt benne (azon kívül, hogy Mac és Isabella ismét összemelegedett), ami miatt bevallom képtelen voltam megszeretni a történetet. A szereplők pedig hiába voltak oly romantikusak és szenvedélyesek, mégis teljesen hidegen hagytak.

Összességében, ha másra nem is, arra mindenképp jó volt ez a könyv, hogy újból megerősítést nyert nálam az a tény, hogy az erotika tekintetében a kissé visszafogottabb, a cselekményt illetően pedig mindenképp a mozgalmasabb és izgalmasabb irományokat részesítsem továbbra is előnyben.

Ettől függetlenül Cameron története már itt csücsül a polcomon és igen, igen, tudom, hogy mit írtam az előbb.... de úgy gondoltam, hogy ki tudja (?), lehet jól fog ez még jönni egy-egy agyzsibbasztó vizsga után.


Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: Lady Isabella's Scandalous Marriage
Fordította: Megyeri Andrea
Oldalszám: 352

2013. jún. 19.

Veronica Roth: A lázadó - Divergent #2

Veronica Roth sorozata a mostanság oly divatos disztópikus könyvek közé tartozik, amiben egy fiatal lány, egy elfuserált jövőben - ahol az emberek a jellemző erényeik alapján öt csoportra oszlanak -, elhagyja a családját és csoportot vált, mert úgy érzi, hogy a jelleme alapján az általa választott frakcióba jobban illik, mint amibe bele született.

Emlékszem, hogy annak idején mennyire levett a lábamról a sorozat első kötete, melynek oka nagy valószínűséggel az lehetett, hogy ezzel a műfajjal még csak akkor kezdtem mélyebben is ismerkedni. Emlékszem, tűkön ülve vártam a következő rész megjelenését, amely lelkesedés idő közben sajnos kissé alábbhagyott (ennek egyébként az idő vasfoga az oka), de ez ellen szerintem nincs mit tenni… ez a szükséges rossz velejárója a sorozatoknak. Félre ne értsetek, ezzel nem azt akartam mondani, hogy már nem érdekelt a folytatás, nem, ellenkezőleg, mindig nagyon örülök egy új rész megjelenésének. Épp csak arra akartam rávilágítani, hogy a fent említettek miatt nem részesítem mostanság előnybe a sorozatokat, mert utálom, hogy olyan sokat kell várni a folytatásra, hogy újra visszatérhessek, és újra belemelegedhessek a már jól ismert és megkedvelt világba.

A lázadónál most kissé lassabban történt ez a bizonyos belemelegedés, mint ahogyan azt vártam. A történet egyébként ott folytatódott, ahol az előző rész abbamaradt, vagyis a hatalmi egyensúly az öt frakció között felborult, a Műveltek és a Bátrak egy része szövetséget kötött, míg a maradék három frakció még nem döntötte el pontosan, hogy mit is kezdjen magával, kivel szövetkezzen és hogy kinek a pártjára álljon. A Műveltek támadása nagy veszteséggel járt a Bátrak táborában. A támadás és az agymosott katonák után csak a pusztulás és a rengeteg hallott maradt. Tris próbálja feldolgozni a szülei elvesztését és küzd a bűntudattal, ami a legjobb barátja meggyilkolása miatt érzett. (Meg kell mondjam nem sok sikerre). Tris Tobiassal és a maréknyi kis csoportjával először a Barátságosaknál keres menedéket, majd megfordulnak az Őszintéknél, míg végül a csoport nélkülieknél kötnek ki, akikben úgy hiszik, hogy egy esetleges szövetségesre találtak. Ebben a nagy járkálásban és bóklászásban időközben azonban nem várt titkok, árulások és meglepő szövetségek látnak napvilágot és persze a Tris és Tobias közötti kapcsolat is tovább fejlődik… elárulom, nem feltétlen a jó irányba.  

Ugyan úgy, mint az előző résznél, itt is filmszerűen peregtek a szemem előtt az események, bár az, aki a könyv elején nem elég szemfülesé és nem figyel kellően, az hamar lemaradhat és elveszítheti a fonalat. A cselekmény könyörtelenül halad előre és nekünk nincs más dolgunk, mint figyelni és figyelni(!) és jókislány módjára rácsodálkozni egy-egy nem várt fordulatra. 

Vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban, mert igazából szerettem olvasni, és csalódást sem okozott a történet, de valahogy mégsem tudott oly mértékben elvarázsolni, mint azt az elődje tette.

Elismerem, hogy a könyv tele volt ellentmondásos karakterekkel és csavarokkal, izgalommal és titkokkal… ezzel nem is volt semmi problémám. Tris karaktere is még mindig nagy hatással volt rám, mert (csakúgy, mint általában ebben a műfajban az összes hozzá hasonló karakterű fiatal lánynak) az értéke nem a fizikai képességeiben rejlett, hanem abban, hogy saját maga tudta és akarta is irányítani a sorsát. És persze, mint ahogy az lenni szokott Trisnél is felmerült a nagy kérdés miszerint:  vajon helyesen cselekszik-e? Miután azonban sikerült meghoznia magában döntést, még ha célja elérésben szembe is kellett mennie a szeretteivel, akkor sem volt senki és semmi, ami megállíthatta volna. És ez teszi igazán számomra erős és szerethető szereplővé őt. 

Szóval a szereplőkkel semmi gondom nem volt. Még csak a romantikára sem lehetett egy rossz szavam sem, hiszen nagyon dinamikus és mindenféle szerelmi háromszögtől mentes része volt a történetnek. Két bizalmi és kommunikációs problémákkal küszködő fiatal kapcsolatát láthattuk, néhány simogatást és csókot, ami abszolút hihetőnek és kedvesnek találtam. 

Na és akkor most jöjjön az, ami engem igazán zavart. Szeretem, ha egy történet akciódús, pörgős és tele van csavarokkal, de ez a csoportok közötti állandó rohangálás a sok menekülés, le a vonatra, fel a vonatra, közte egy kis küzdelem, majd ismét kezdődött az egész előröl.... számomra ezek az ismétlődések és  túlbonyolítások - még akkor is ha épp ezek segítségével volt lehetőségünk megismerni a csoportokat - szétforgácsolták kissé a történetet. És amikor Trisről beszéltem, okkal nem említettem mellette Tobiast, mert ebben a fiúban meg kell mondjam, most csalódtam kissé. Az apja ellen elkövetett tekintélyt parancsoló cselekedetét nem tudtam hova tenni. Nem ilyennek ismertem én meg őt. Számomra elfogathatatlan volt az amit tett, még akkor is, ha tudom, hogy gyermekkorában az apja többször is bántalmazta kizárólag csak "nevelési" célzattal. 

Sok értékelést olvastam a könyvről, amiben csak dicsérték és azt írták, hogy jobb, mint az elődje. Hogy nekem hogy tetszett? Jó könyv volt, szó se róla, szórakoztató, gyors iramú és élvezetes, de volt egy két negatívum benne, ami miatt nem ez lett a kedvencem. Ettől függetlenül kíváncsian várom a folytatást.



Természetesen ebből a sorozatból is filmet fognak készíteni, ami ha minden igaz 2014. márciusában kerül majd a mozikba. 

Kiadó: Ciceró
Eredeti cím: Insurgent 
Fordította: Logos
Oldalszám: 432

2013. jún. 11.

Májusi beszerzések

Azt hiszem, ha így indulok neki a nyárnak, akkor nagy baj már nem lehet. Igaz még egy pohár hideg limonádé hiányzik azért a képről, de ha egy kicsit jobban kisüt a nap, azt is pótolni fogom.


És mivel ez egy beszerzős poszt lenne, vagy mifene, így azt hiszem, hogy némi magyarázattal tartozom a könyvek forrásait illetően. Ha jó a szemetek, akkor láttok a kupacban három Könyvmolyképzős könyvet, amit a könyvfesztivál után vásároltam, pár napra rá pedig a Lélektársak második részével bővült a polcom. Mindegyiket jó áron tudtam beszerezni, így vétek lett volna kihagyni őket. (Ez a vétek lett volna kihagyni őket mondás mostanában a kedvenc mondatommá vált.) A maradék három könyvből, melyek közül talán az Agatha Raisin és a spenótos halálpite látszik a legkevésbé.... szóval ezek közül pedig egyhez csere útján jutottam, kettőt pedig két kedves molytól kaptam, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Ugye mondanom sem kell, hogy mint mindig, most is mindegyik könyvnek nagyon örültem!

És hogy fecsegjek is egy kicsit magamról, hamarosan indul nálunk egy nagy és mindent átfogó festés, egy kis átalakítással megspékelve... már most tiszta ideg vagyok, hogy hova fogom pakolni a könyveimet, hogy nehogy valami bajuk essen. Az irdatlan nagy porról már nem is beszélve. De mindezt figyelmen kívül hagyva megígérem nektek, hogy hozok pár tuti képet a toronymagasan felpakolt könyvkupacaimról, ami biztos szép látvány lesz... mert gondolom az, hogy milyen színű lesz a ház, az a kutyát sem érdekli:)

2013. jún. 5.

David Walliams: Gengszter nagyi

Most, hogy a kisfiam már első osztályos és megtanult olvasni, az én figyelmem is jobban az ő korosztályának szóló könyvek felé orientálódik, pontosabban azok felé a könyvek felé, amik érdekelhetik és amiket már ő is el tud egyedül olvasni. Na jó, azért azt erős túlzás lenne állítanom, hogy ezentúl majd a gyerekirodalom ütőerén fogom tartani az ujjam, de azért minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy képben legyek az újdonságok terén, de azt hiszem, hogy ezzel eddig sem volt gond. Ennek eredményeképpen figyeltem fel erre a könyvre is, amiről így utólag úgy gondolom, hogy vétek lett volna kihagyni.

Főszereplőnk Ben egy 11 éves kisfiú, akinek a szülei annyira rajongnak a társas táncért, hogy semmi pénzért nem hagynák ki a Táncos lábú sztárok élő show-jának bemutatóit. Ennek köszönhetően minden pénteken tehermentesítik magukat, azaz egyetlen fiukat Bent a nagyinál helyezik el, egészen másnap délelőttig. Ben rettentően utál a nagyinál lenni, amely érzést még a szülei is erősítik benne mindazzal, hogy ők sem szívesen találkoznak az öreg hölggyel. Ben rettentő unalmasnak és a sok káposztalevestől és káposztás pitétől pedig irtózatosan büdösnek találja őt. De aztán egy szép napon a kisfiú rájön, hogy az ő nagyija nem is olyan hétköznapi és unalmas, mint ahogyan azt ő gondolta. Ellenkezőleg! Az ő nagyija egy igazi gengszter nagyi, egy nemzetközi ékszer tolvaj, akinek élete nagy álma - miszerint lapulevelet kössön a koronázási ékszerek képletes talpára -, úgy tűnik, hogy most megvalósulni látszik. Mégpedig nem is akárhogy! Ben lesz az, aki mindebben a segítségére lesz.
Elkezdődnek hát a tervezgetések és szervezkedések, úgyhogy innentől kezdve végre bay-bayt mondhat Ben az unalmas péntekeknek, és hellot az izgalmas és történésekkel teli nagyis hétvégéknek.

Olvasás közben végig az járt a fejemben, hogy ez az író pontosan tudja, hogy mit kell írnia egy 8 éves gyereknek ahhoz, hogy az hangos kacagásba törjön ki olvasás közben. Bevallom én is sokat nevettem a sok kakis és pukis részen, már csak azért is, mivel nálunk is most éli ez a téma, (meg a hónaljszőr) a virágkorát. Lássuk csak, mik is azok, amiket Ben nem szívlelt a nagyijában:
  1. "A nagyi állandóan beleköpdösött a zsepijébe, aztán a kardigánja ujjába gyűrte, néha előkapta, hogy megtörölhesse vele Ben arcát.
  2. A tévéje 1992-nem bedöglött. Azóta olyan vastag por lepte be, mintha bundája nőt volna.
  3. Borzasztó sok könyve volt, és mindenáron rá akarta venni Bent, hogy olvassa el őket, pedig tudta, hogy az unokája utál olvasni.
  4. A nagyi ragaszkodott hozzá, hogy Ben egész évben vastag télikabátot hordjon, még a legnagyobb kánikulában is.
  5. Káposztaszagot árasztott. (Olyannyira, hogy húsz kilométeres körzetben a kápsztaallergiások súlyos rohamot kaptak volna tőle.)
  6. A nagyinak elég fura elképzelései voltak arról, hogy mitől izgalmas egy séta vagy egy kirándulás, mert amikor lementek otthonról, a legtöbbször egy tavacskánál kötöttek ki, ahol penészes kenyérdarabokat dobáltak a kacsáknak.
  7. A nagyi folyton pukizott, ráadásul mindig letagadta, hogy ő volt.
  8. A pukijánka nem sima káposztaszaga volt, hanem rothadtkáposzta-szaga.
  9. A nagyi olyan korán ágyba parancsolta Bent, hogy igazából nem is volt érdemes reggel felkelni.
  10. A nagyi minden karácsonyra kiskutyás vagy kiscicás pulcsit kötött az unokájának, amelyet aztán egész szünidő alatt hordania kellett, mert a szülei nem akarták megbántani." 
A történet jól felépített, teljesen egyben van, érthető és szórakoztató és időként egészen megható. Elgondolkodtató lehet a kisiskolások számára, hogy milyen különleges kötelék is alakulhat ki egy nagymama és az unokája között, a felnőtteknek pedig, hogy vajon van-e értelme ráerőltetni álmainkat a gyermekeinkre, ha az ő érdeklődése homlok egyenest más, mint amit mi szeretnénk. 

A könyv tele van humorra és érdekes fordulatokkal, ami még az idősebb korosztályt is képes a fotelhez szegezni. De mint tudjuk az élet nem csak móka és kacagás, amire az író sem felejti el felhívni a figyelmünket. De ha mindezt olyan formában és stílusban teszi, mint ahogyan azt itt is olvashattuk, akkor semmi kifogásom ez ellen! Sőt, véleményem szerint a könyvben olvasható „kényes és érzékeny” témák feszegetésével még a szülők segítségére is lehet, hiszen tálcán kínálja az alkalmat, hogy ezekről nyíltan és őszintén elbeszélgethessünk a gyermekeinkkel. Egyszóval a Gengszter nagyi egy nagyon szép és megható történet, amely elsősorban a generációk közötti szakadékról, az előítéletekről és az elfogadásról szól. 

És még pár szót a regény külleméről, ami az embert már az első ránézésre elvarázsolja és vásárlásra készteti, még akkor is, ha már rég kinőtt a célközönség csoportjából. (Én már csak tudom, velem is ez történt.) A könyvben látható illusztrációk mellett – amik a Rosszcsont Petiből ismert Tony Ross bűnei -, pedig nem lehet szó nélkül elmenni, annyira ötletesen és viccesen támasztják alá a történetet.

David Walliams
Az írónak egyébként egy másik könyve is megjelent a kiadónál Milliárdos fiú címmel, amire ezek után nagyon kíváncsi lettem. 

 

Kiadó: Kolibri kiadó
Eredeti cím: Gangsta Granny
Fordította: Totth Benedek
Oldalszám: 283


2013. jún. 1.

Emylia Hall: Nyarak könyve

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, akkor egy cseppet sem féltem attól, hogy esetleg ez nekem nem fog tetszeni, ugyanis az idei könyvfesztiválon volt szerencsém részt venni a könyv bemutatóján, és az ott felolvasott részletekből, az írónő kisugárzásából és a vele készített interjúból, arra a következtetésre jutottam, hogy biz’ kizárt dolog, hogy ez a könyv nekem csalódást okozzon, hiszen olyan, mintha csak nekem íródott volna.
No, nem csak azért, mert teljes vállszélességgel testesítem meg a könyv célközönségét, hanem azért is, mivel engem is rengeteg élmény és emlék köt a Balatonhoz (bár a történetnek csak egy része játszódik ott), ahonnan gyermekkorom legtöbb nyári emléke származik. Ha valaki a kezébe veszi a Nyarak könyvét, akkor az számíthat arra, hogy előbb utóbb olyan erős nosztalgikus érzés fogja majd a hatalmába keríteni, amely segítségével majd visszarepülhet saját gyerekkorába, ahol újra élheti a Balatonnál vagy a falun élő nagymamánál vagy épp más természet közeli helyen töltött gyönyörű és feledhetetlen nyarak emlékeit. Rám legalábbis így hatott ez a könyv.

A történet egy angol-magyar lányról, Bethről szól, akivel először 37 évesen találkozunk. Beth húsz évvel ezelőtt költözött Londonba a fájó emlékei elől menekülve, elhagyva az édesapját az egyetlen családtagját, akitől gyakorlatilag már teljesen elhidegült.

Történetünk elején Beth nyugodtan éli semmitmondó napjait a városban, amikor egy szép napon meglátogatja őt az édesapja, aki egy Magyarországról érkezett, neki szóló csomagot hoz magával. Beth az emlékektől félve csak nagy sokára meri kibontani a csomagot, melyben egy fényképalbumot a Nyarak könyvét találja és egy levelet, melyben az a szomorú hír áll, hogy az édesanyja Marika meghalt. Beth-et nagyon megrázza a hír. Utoljára 16 évesen találkozott az édesanyjával, amikor az utolsó együtt töltött nyár alkalmával valami történt közöttük. Valami olyan dolog, ami miatt Beth minden kapcsolatot megszakított Marikával. Mérhetetlen mélységű szakadék tátongott közöttük, melynek okát az író nem tárja fel  előttünk azonnal, hanem csak szépen lassan csepegteti számunkra az információt a Beth számára küldött albumban lévő fényképek segítségével, melyek nézegetésével ez a fiatal nő újraéli gyermekkorának azon részeit, amit soha nem tudott elfelejteni. Az album lapozgatásával Beth visszarepül az időben, egészen 9 éves koráig, amikor a családja szétszakadt……. és miközben egyre magasabb hullámokban borítják el őt a régmúlt emlékei, benne is megváltozik valami.
Vajon mi lehetett Beth édesanyjától való elhidegülésének az oka? Vajon az eltitkolt igazságok hazugságnak számítanak? Vajon megéri őszintének lenni?

A könyv központi karaktere Beth. Az ő tinédzser szemén keresztül láthatjuk a szülei házasságának a felbomlását, az anyjával és az apjával való különös kapcsolatát, s azt a hét Magyarországon töltött felejthetetlen nyarat, ami alatt elcsattan élete első csókja, ami alatt megkóstolhatta az első pohár borát és ami alatt a saját bőrén is tapasztalhatta, hogy milyen is az a bizonyos rekkenő hőség. A könyvben rengeteg szó esik Magyarországról, a Balatonról, a magyar ételekről és italokról, a magyar zenéről, a csípős szúnyogokról, a magas füvekről, a természetről és a művészetről valamint a barátságról. A rengeteg leíró jelenetnek olyan erős nosztalgikus hatása volt számomra, hogy ha akartam volna sem tudtam volna megakadályozni, hogy ez az érzés beigya magát a bőröm alá. Igazából egy érzelmi bomba volt számomra ez a könyv, nem is tudtam egyszerre sokat olvasni belőle. Néhol kissé lassúnak éreztem a történetvezetést, amit nem igazán tudok felróni hibának, mivel e nélkül biztos, hogy nem árasztotta volna magából a történet azt a kellemes és finom nyugalmat, amit ennél a tempónál éreztem. Ez a nyugalom azonban a könyv végére tovaszállt, ugyanis akkor már tudni lehetett, hogy a hetedik nyáron történni fog valami, ami miatt Beth soha többet nem tér vissza oda. 

A könyv olasz borítója
Emilya Hall rendkívül hangulatos írói nyelvvel tudta ábrázolni a romantikus Magyarország és a sivár Anglia, valamint az érzelmileg visszafogott apa és a bohém és mindig vidám anya közötti kontrasztot. Csodálatosak voltak az írónő karakterei, az egzotikus és érzelmekkel teli Marika, aki mindig az ösztöneire hallgatott, Tamás, aki Beth számára az első nyári szerelem megtestesítője volt, és nem feledkezhetek meg Zoltánról sem, aki a mindig szerető és mindent megértő kissé bohókás festő, Marika társa volt.

A karakterek annyira hihetőek voltak számomra, hogy végig úgy éreztem, hogy egy önéletrajzi ihletésű könyvet olvasok, holott Emilya Hall a könyv bemutatóján elmondta, hogy a főhősnő és közte ugyan van némi hasonlóság (mivel mindketten Devonban éltek és vegyes családba születtek és mindketten 1990-ben jártak először Magyarországon), de ezektől az egybeesésektől eltekintve maga a történet csak fikció.


Értékelésem:

A könyvvel kapcsolatban még rengeteg plusz információm van a számotokra. Először is itt van rögtön egy részletes beszámoló a könyvbemutatóról, amiről egyébként az Ekultúra is készített felvételt és amiről az írónő is beszámolt a saját blogján. És időközben készült Emyliával egy szuper interjú is, amit vétek lenne kihagyni. A könyvnek van trailere is, ami szerintem egyáltalán nem adja vissza azt a hangulatot, amit olvasás közben éreztem, igazából csak érdekességképpen tettem ki ide, szerintem ne ez alapján döntsetek, hogy kell-e nektek ez a regény vagy sem.








Kiadó: Park
Eredeti cím: The Book of Summers
Fordította: Mesterházi Mónika
Oldalszám: 344