2011. júl. 24.

Gena Showalter: Éjsötét hangok

Végre!!! Olyan sokat kellett várni a sorozat negyedik részére, hogy azt hittem, hogy már soha nem fogja megjelentetni a kiadó. Nem tudom, hogy mi tartott ilyen sokáig, de ezek után már bele sem merek gondolni, hogy mennyit kell majd várni a következő részre.

Az Alvilág Urai az egyik kedvenc sorozataim közé tartozik. Az első könyv után még nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagy kedvenc lesz belőle. A sorozat eleje még nem fogott meg igazán, csupán csak azt találtam izgalmasnak és érdekesnek benne, hogy a főszereplő harcosok mindegyike valamilyen démont hordoz magában és hogy hiába küzdenek ellene, egyikük sem tud nélküle élni. Aztán már csak azt vettem észre magamon, hogy egyre jobban kezdtem megszeretni a sorozatot és nem csak a szereplők sorsának az alakulása miatt, hanem maguk a szereplők miatt is. Az eddigiek közül ez a könyv tetszett a legjobban, bár a végét azért másképp is el tudtam volna képzelni.

A történet Sabinról a Kétség őrzőjéről és Gwenről, egy hárpiáról szól, akiknek már az első találkozásuknál tudja az olvasó, hogy ők  ketten egymásnak lettek teremtve. De persze amíg ők minderre rájönnek, az egy kicsivel hosszabb ideig tart, de mindezt én egy cseppet sem bántam. A vezértörténet a szerelmesek egymásra találásáról szól, e köré épül fel egy sötét és mesés világ, ami ugyan bővelkedik gyilkosságokban, kínzásokban és erőszakban, de sok romantika és vele együtt az erotika is jelentős mennyiségben szerepet kap benne.

Sabin karaktere nagyon szimpatikus volt, erős, bátor, vad és könyörtelen, ugyanakkor végtelenül gyengéd is tudott lenni, ha akart - hát nem minden nőnek ez az álma? Gwenről pedig annak ellenére, hogy nagyon ellentétes tulajdonságok jellemezték kezdetben - félénk volt, de egyben halálosan gyors gyilkos is - igazából semmi rosszat nem tudnék mondani, eltekintve attól az apró női gyengeségétől, amit a könyv végén követett el - mellyel sikeresen gallyra vágta a lehetőségét annak, hogy a vadászok és a harcosok között folyó háborúnak egy csapásra vége legyen. Persze ha jól döntött volna, akkor ugye hova lenne az izgalom és a folytatás, de véleményem szerint az írónő a végét frappánsabban is megoldhatta volna.

Nagyon szerettem, hogy a többi harcosról nem csak pár mondat erejéig olvashattunk a könyvben, hanem a szerző kellő mennyiségű információval látott el bennünket, amivel egyben elő is készítette a következő részek tartalmát. Olvashattunk Parisról a Paráznaság őrzőjéről, aki továbbra is gyötrődik elveszettnek hitt szerelme miatt, aztán Aeronról a Harag őrzőjéről, aki úgy érzi, hogy valaki mindig figyeli, de Légió jelenléte mindig nyugtatóan hatott rá. Aztán Amunról a Titkok őrzőjéről, aki nem beszélhet, mert az nagyon fájdalmas lenne számára, illetve Torinról a Kórság és Gideon a Hazugság őrzőjéről, akik történetét már nagyon várom - őket különösen szeretem.:)

Összességében úgy gondolom, hogy a könyv sikerének a titka nemcsak a szerelmesek és azok kapcsolatának a fejlődésében rejlik, hanem a mellékszálakban, amik igazán izgalmassá és élvezetessé teszik a könyvet. Ez a sorozat, tele van izgalommal és váratlan eseményekkel, halhatatlan harcosokkal, istenekkel és istennőkkel és még számtalan más lénnyel! Nagyon várom a következő részt!


Kiadó: Ulpius-ház
Eredeti cím:The Darkest Whisper 
Fordította: Horváth Éva, Marczali Ferenc
Oldalszám: 465

2011. júl. 18.

Miklya Luzsányi Mónika – Miklya Zsolt: Cerka Tinka és a szürke Lord

Már a megjelenése előtt felkeltette a mesekönyv a figyelmemet, annyira színesnek, vidámnak, és érdekesnek(!) találtam a könyv borítóját, hogy már akkor tudtam, hogy nekem ez kell!
A mese Kolorító városkában játszódik ahol Cerka Tinka szülei igen felelősségteljes és nagyon fontos feladatot látnak el nap, mint nap. Ők azok, akik színt festenek az égnek, a víznek, a rétnek. Ők azok, akik színt adnak a városkának és ezzel együtt befolyásolják az ott élők hangulatát. Egy szép napon azonban látogatóba érkezik hozzájuk a szürke Lord és vele együtt minden megváltozik, vagyis ha pontos akarok lenni, akkor inkább minden szürkévé válik.

Ismét egy olyan mese, ahol a szereplők a neveiket egy bizonyos „valamiről”, - a Zokni mukiknál az anyagokról - jelen esetben a színekről és a különböző festészeti technikákról kapták. Ezeket a neveket nagyon találónak, frappánsnak és könnyen megjegyezhetőnek találtam. Cerka Tinka, Don Aquarell, Donna Pastella, Lord Grafit, Signorina Tempera…ezekből a nevekből következtetni lehet a viselője egyéniségére, és nagyon találóan, valóban a nevükre (színekre) jellemző tulajdonságokkal voltak felruházva a szereplők. Így nem ér meglepetésként bennünket például ha Tempera kisasszony egy nagyon színes és vidám egyéniség, míg Lord Grafit egy igen komor és szürke figura.

Az íróházaspár, Miklya Luzsányi Mónika és Miklya Zsolt meséjében nagy szerepet kap a színeknek nemcsak az érzelmekre ható, hanem az azokat kifejező tulajdonsága is. Felnőtt fejjel még nekem is sikerült belemerülnöm ebbe a sokszínű világba, melyben a különböző színek és a jó cselekedetek domináltak. A könyv nemcsak a gyerekek, de a felnőttek számára is tanulságos lehet, miszerint, ha odafigyelünk egymásra - legyen az bármilyen apró figyelmesség is, például egy mosoly -, és ha elfogadjuk egymást olyannak, amilyen,  akkor már tettünk valamit egymásért. És mennyivel jobb egy vidám és élettel teli világban élni, mint a szürke és szomorú hétköznapok egyhangúságában.

"Mindannyiónkra szükség van! Mindenkire a maga helyén! Ki így látja a világot ki úgy. Van, aki színesnek, tarkának, van, aki lazúrosnak, vagy éppen pasztellesnek. Vannak, akik szeretik a határozott formákat, az előre kijelölt utakat, mások viszont nem bírják a kötöttségeket. És vannak olyanok is, akik számára minden fekete vagy fehér, sötét vagy világos. Mindannyiónkra szüksége van Kolorítónak, majd meglátjátok! Gazdagabb lesz velünk a világ!"
De mind közül a legfontosabb mondanivalója számomra a mesének a gyerekek voltak, akik mindig színt tudnak vinni az ember életbe. De biztos vagyok abban, hogy rajtam kívül erről még sokan mások is ugyan így vélekednek.

Nem lehet szó nélkül hagyni a könyv illusztrációját, melyet Szalma Edit készített, mégpedig úgy, hogy háromdimenziós papírmasé képeket fotózott le és azoknak a különböző változatai kerültek bele a mesekönyvbe. Ezek a képek egyszerűen csodálatosak! Engem teljesen elvarázsoltak.

Kiadó: Egmont Kiadó
Cím: Cerka Tinka és a szürke Lord
Illusztrálta: Szalma Edit
Oldalszám: 80
Ár: 2999.-

2011. júl. 15.

Julia Quinn: Rossz kor - Bridgerton család #6

Ismét egy romantikus történet az egyik Bridgerton család tagjáról, ezúttal Francescaról. Születési sorrendben Ő a hatodik. Bizonyára akik nyomon követték a sorozat eddigi részeit azok tudják, hogy Francesca után már csak ketten maradtak a házasulandó Bridgertonok közül. Sajnos.

Már az előző részekben olvashattunk utalásokat arra vonatkozólag, hogy Francesca egy Skóciában élő gazdag grófhoz ment férjhez. A történet itt folytatódik. Francesca férjnél van, de nemcsak férjét sikerült elkápráztatnia megjelenésével és egyéniségével, hanem annak unokatestvérét is Michaelt. Azonban az élet kiszámíthatatlan és egy tragédia folytán új lapokat oszt mindenkinek.

Ez a könyv sokban különbözik az eddig már megszokott részektől. Mintha a mélyebb és a valódibb érzelmeket helyezte volna előtérbe az írónő. A veszteség a gyász a bűntudat és az érzelmi zavar az, ami kevésbé tette humorossá és szellemessé a sorozatnak ezt a részét.  De természetesen itt is – bár kevesebb mennyiségben - olvashatunk szellemes párbeszédeket, amikben a szerelmesek a megszokottól azért kevesebbet ugratják egymást. Még mindig nagyon erős hangsúlyt kap a család és itt is felbukkannak a Bridgerton testvérek, többek között Colin is, aki talán mind közül a szívem csücske. 

Frannie jelleme - érzésem szerint - sokban különbözik az eddig ismert Bridgerton lányokétól. Annak ellenére, hogy nagyon szereti a családját, valahogy mégis kilóg a sorból. Őt sokkal karakteresebbnek és komolyabbnak éreztem, már-már túl komornak is, de a többiektől eltérően kevésbé merésznek és határozottnak. Mindebből adódóan találkoztam olyan részekkel olvasás közben, ahol már nem bírtam tovább és mérgesen csaptam össze a könyvet. Frannienak az idegesítően hosszúra nyúló és rendkívül bosszantó érzelmi vacillálásait kissé nehezen toleráltam. Michaelt véve górcső alá igazából semmi negatívumot nem tudok róla írni. Ő egy rendkívül szimpatikus és becsületes jellem, erőfeszítései és küzdelme a bűntudatával szemben nagyon érzelmes és megható volt.

Frannie és Michael házasságához vezető út bővelkedett romantikus jelenetekben, melyek közül az első csók volt a kedvencem  – mint általában az összes romantikus regényben  – aminek az  olvasása annyira elvarázsolt, hogy már szinte levegőt venni is elfelejtettem. A szerelmi jelenetek pedig nagyon hevesek, érzékiek és buják voltak...

Annak ellenére, hogy ez a történet kilóg a sorból, mégsem csalódtam benne, pedig mindig félve veszem kézbe a sorozat következő részeit, hogy nehogy megtörjön a varázs. Mindenesetre arról már rég meggyőződtem, hogy nem egy kaptafára íródnak a Bridgerton család történetei.

Talán az egyetlen negatívum, amit fontosnak tartok megemlíteni és nem is magához a történethez hanem a könyvhöz kapcsolódik, az a regény fordítási hibái. Több olyan mondattal is találkoztam olvasás közben, amit nem tudtam hova tenni, mert egyszerűen értelmetlen volt abban a szövegkörnyezetben. Értékelem a kiadó törekvését, miszerint minél hamarabb szeretné kiadni a sorozat következő részeit, de az ilyen fordításbeli hibák sajnos jelentősen rontják a könyv olvasási élményét.

Ui: A történet ismeretében a könyv címét nagyon találónak tartom.

Kiadó: Gabo Kiadó
Eredeti cím: When He Was Wicked
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 395

2011. júl. 11.

Tasha Alexander: Gyöngyként hulló könnyek

Ahogy elolvastam a könyv tartalmát és megláttam a borítóját (!) rögtön felkeltette az érdeklődésemet. 

A történet egy fiatal házaspárról, Emilyről és Colinról szól, akik épp a nászútjukat töltenék Konstantinápolyban, amikor egy gyilkossági ügybe botlanak. Az áldozat egy félig angol háremhölgy, aki Colin egy régi barátjának az elveszetnek hitt lánya volt. Mivel mindketten nyomozóként tevékenykednek így inkább ahelyett, hogy egymás társaságában töltenék a mézesheteik értékes perceit, szenvedélyesen vetik bele magukat a gyilkossági ügy felderítésébe.  A főszereplő kettőjük közül igazából Lady Emily, aki egy igen erős jellemű, intelligens, makacs és kissé kételkedő angol hölgy, ami azért valljuk be, hogy egy nyomozónál igen gyakori és egyben hasznos betegség.
Olvasás közben, a rengeteg visszautalásból ítélve arra a következtetésre jutottam, hogy egy sorozattal van dolgom, amelynek sajnos nem az első részét (hanem a negyediket) tartom a kezemben. Megjegyzem, hogy ezt mélységesen sajnálom.

Topkapi Szeráj
Történelmi szempontból nézve a történetet egy igen érdekes és izgalmas korszakban, az Oszmán Birodalom bukása előtti időszakban játszódik. A regény legerősebb eleme határozottan az egzoti- kus táj, Konstantinápoly. Ol- vasás közben szinte én is ott éreztem magam Törökországban. A szerző meglepően részletesen nyújt betekintést - Emily nyomozásán keresztül - a háremek világába, a háremhölgyek életébe és érzelmeibe. Olyan jól ír a palota és a szeráj életét átszövő intrikákról és cselszövésekről, hogy azt én minden fenntartás nélkül el is hittem neki.  Érdeklődve olvastam a  hamamról, a törökfürdőről szóló részt a regényben, melyet nem tagadom, nekem is kedvem lenne kipróbálni. De ha már itt tartunk, akkor szerintem egy törökországi utazáshoz is meghozza a könyv az olvasó kedvét a rengeteg  konstantinápolyi nevezetesség bemutatásával.


Személy szerint én nagyon szeretem azokat a történeteket, melyekben egy erős egyéniségű nő a főszereplő, aki valamilyen rejtély után nyomoz. Ebben a történetben mindezt meg is találtam egy kis egzotikus környezettel és kultúrával fűszerezve. Az egyetlen problémát csak abban látom, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy az Oszmán Birodalomban egy angol nő csak úgy lófráljon, akár az utcán vagy a palotában, és mindenkinek kérdéseket tegyen fel. De mindezek felett szívesen szemet hunyok, mivel ennek hiányában biztos, hogy nem lenne a könyv ennyire szórakoztató, női detektíves regény, melyben halkan jegyzem csak meg, hogy a fiatal házasok „turbékolása”, kifejezetten tetszett. ;)


Kiadó: Tericum Kiadó 
Eredeti cím: Tears of Pearl
Fordította: Listár Eszter
Oldalszám: 345

2011. júl. 4.

Diana Rowland: A Démon jele

A megnyerő fülszöveg és a borító mellett csak reménykedni tudtam abban, hogy sikerült egy olyan könyvet vásárolnom, melynek tartalma nem egy unalmas, középszerű történet, - amivel múlatni kívántam a drága időmet – hanem ennél azért több rejlik benne. És igen!

A történet egy nyomozó nőről, Kararól szól, aki természetfeletti képességekkel rendelkezik: démonokat tud megidézni. Szeánszait a lakása pincéjében lévő „idéző kamrában” tartja, mely titkának megőrzése végett soha nem fogad vendéget a házában, ebből kifolyólag kicsit magányos életet is él. Családja tagjai közül csak nagynénje él, aki több éven keresztül tanítgatta és csiszolgatta – megjegyzem, nem kis sikerrel - Kara démonidéző képességét. Nyomozóvá való előléptetésével együtt, első munkájának egy sorozatgyilkos felkutatását kapta, akinek három éve ugyan nyoma veszett, de most újból akcióba lépett. Karat azóta mutat érdeklődést az ügy iránt, amióta a sorozatgyilkos egyik régebbi gyilkosságának a helyszínén, misztikus erő jeleit vélte felfedezni. Az FBI is érdeklődi az eset iránt, oda is küldi egyik ügynökét, aki kezdetben ugyan ellenszenves egy figura, de nagyon jóképű.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, akkor teljesen olyan érzésem volt, mintha egy korai Anita Blake történetet kezdenék. Persze ez az érzés a történet előrehaladtával aztán alább hagyott. Kara karakterét nagyon szimpatikusnak éreztem, aki nem egy városi csaj benyomását keltette, hanem egy kemény, határozott, igen humoros, de magányos nőét.

Kara, egy nem túl szép és nem is túl sportos detektív, viszont elég okos és kellően elkötelezett a munkája iránt. Ezt misem bizonyítja jobban, mint hogy sikerül egy több éve megoldatlan misztikus bűntényt, megoldania.

A történetben több figyelemre méltó szereplő is van, mint például a démonok, beleértve Rhyzkahlt a Démon Lordot, akit Kara véletlenül idézett meg, miközben egy alacsonyabb szintű démont akart szólítani. A Lord egy mesés karakter, aki rendkívül vonzó és erős, egyértelmű, hogy Kara miért is vonzódik hozzá. Olvasás közben azon kaptam magam, hogy alig várom azokat a részeket, amikben a Démon Lord is benne van, és akit igazából máig nem tudok hova tenni a szeretett skálámon.

Tetszett a démon világ hierarchikus felépítése és az is, hogy betekintést nyerhettünk - ha rövid ideig is - oda ahol ők élnek. Remélhetőleg a további részekben majd, még többet tudhatunk meg arról a helyről.

Minden zsarus és nyomozós történet elhagyhatatlan szereplői a féltékeny kollegák, akikkel itt is találkozhatunk, néhány humoros jelenet erejéig. Az FBI embere viszont már más téma, - ő egy hosszabb gondolatmenet lesz a sorozatban – akinek Karaval való kapcsolata kezdetben nem konfliktusmentes, de ezen nem kell sokáig búslakodnunk. Lesz ez még jobb is!

Majdnem a könyv végéig úgy gondoltam, hogy a történet kiszámítható és egyértelmű, mint persze az is, hogy ki a gyilkos, de aztán kiderült, hogy mégsem. Upsz!

A könyv nagyon jó keveréke a kriminek és a paranormális rejtélyeknek. Az mellett, hogy izgalmas, van benne romantika is, bár nem ez áll a történet középpontjában.
Nagyon örülök ennek a sorozatnak és várom a következő részt!



Kiadó: Kelly Kiadó
Eredeti Cím: Mark of the Demon
Fordította: Farkas Veronika
Oldalszám: 351

2011. júl. 2.

Júniusi beszerzéseim

  Hát ebben a hónapban is sokat költöttem könyvekre, de (!) szerintem mind megérte.:))

Amikor azt látom egy könyvesboltban, hogy akció, akkor rögtön úgy érzem magam, mint Pavlov kutyája. A Kelly akciója révén jutottam hozzá az első négy könyvhöz, aminek 1100.- forint körül volt darabja. Ebből A démon jelét már el is olvastam és nemsokára írok is róla.  Az Alexandra és a Teremtés növendékeit a Galaktika akciójában vettem, nagyon kíváncsi vagyok rá. Az Éjféli bált egy fórumról boltoltam, féláron. Bedőltem a könyv borítójának, ITT írtam róla. Az Apák könyvét a molyon molyoltam, mert annyi jót olvastam róla, hogy muszáj volt beszereznem.

Az utolsó kettő pedig reci könyv, melyekből a Látomásról már írta ITT.




Adrian Plass: Egy kegyes kétbalkezes naplója

Nagy kedvenceim közé tartoznak azok a könyvek, amelyek napló formájában íródtak. Ennek a kívánalmamnak tesz tökéletesen eleget Adrain Plass naplója is, ami egy nagyon humoros, keresztény hangnemben íródott történet, negatívumként csupán annyit tudnék ellene felhozni, hogy igen rövid.

A könyv Adriannek és az ő kis családjának a mindennapjairól szól, melyben jelentős szerepet kapnak az ismerőseik, a barátaik és a szomszédiak is. Másokhoz hasonlóan, Adriannak is számos olyan kérdése van a helyes keresztény élettel kapcsolatban, amelyek megválaszolásra várnak. Az egyik ilyen igazán fontos kérdés számára, hogy mit jelent kereszténynek lenni és, hogy a hit valóban hegyeket képes-e megmozgatni? Hitbéli jártasságának próbatételeként meg is próbálkozik egy gemkapocs elmozdításával, de természetesen nem sikerül neki arrébb imádkoznia.
"Éjszaka újra próbálkoztam a gemkapoccsal. Hittel parancsoltam neki, de meg sem moccant.
- Istenem – mondtam -, bármit hajlandó vagyok feladni érted, ha csak egy fél centit is arrébb menne.
Semmi. Komolyan aggódni kezdtem. Ha egy mustármagnyi hit is elég ahhoz, hogy hegyeket mozdítsunk meg, mi lesz velem, aki még egy gemkapcsot sem tud arrébb imádkozni?!"
A keresztény élet viharos tengerén a biztos pontot Adrian számára a családja jelenti. Anne a felesége, aki egyben bölcs tanácsadója is, és kedvenc szereplőm Gerald a fia, aki nagyon jó anagramma kreátor.

Az író rendkívül humorosan és eredetien, kissé szarkasztikus formában ír a keresztény életről. Ötleteit a mindennapokból meríti, melyben fontos szerepet kap a hit, a család, a templomba járás, a szeretet, a fájdalom, a félelem, a képmutatás… melyek mindegyikéről, Adrian kalandjain keresztül olvashatunk. Nagyon tetszett a könyv stílusa és a szellemessége, valamint azok a bölcsességek, amik a sorok közt rejtőztek és nem utolsósorban a könyv kapcsán megbizonyosodhatunk arról is, hogy a humor és a nevetés milyen jól összefér a kereszténységgel - és ez szerintem irtó jó dolog.

Adrian Plass napjaink egyike legjelentősebb és legsikeresebb brit keresztény szerzője, aki több mint harminc könyvet írt már.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Harmat Kiadó
Eredeti cím: The Sacred Diary of Adrian Plass, Aged 37 ¾
Fordította: Csák Szilárd és Orbán Eszter
Oldalszám: 167